Hatodik fejezet

Chanyeol

     Nem siettem, tulajdonképpen nem tudtam mit szeretne, és az, hogy ilyen kapcsolatot alakítsak ki vele is, valamiért zavart. Nem akartam csak az lenni, aki kielégíti a másikat aztán mehet amerre lát, viszont be kellett magamnak vallanom, hogy én is ugyanezt tettem az eddigi partnereimmel. Kihasználtam őket, addig, míg élvezetet nyújtottak, aztán eldobtam őket, mert már nem volt rájuk szükségem. Elhúztam a szám szélét és felpillantottam a háztömbre, nem volt egy ötcsillagos hely, sőt egynek sem mondhattam volna, de Baekhyun itt élt, nekem ide kellett jönnöm, és meg kell szereznem a csókját, mert ég bennem a vágy, a kíváncsiság és minden más, ami Baekhyunnal kapcsolatos volt. Nem tudtam mit kéne tennem, csengetni, csak úgy felmenni a nyitott ajtós lépcsőházba, esetleg az erkély alá állni, és mint valami szar drámába, vagy romantikus filmben felüvölteni neki, hogy itt vagyok. Esetleg kaviccsal megdobálni az ablakát?

   Meghalok, miért gondolkozom én ilyeneken? Egyszerűen csak felcaplatok hozzá, levágom a táskám az ajtóba, megfogom az arcát két oldalról és ellopom a csókját.

   Nem gondolkoztam tovább, lassan nyitottam ki a lépcsőház záratlan ajtaját, majd a megfelelő emeletre sétálva megálltam az egyetlen ajtó előtt. Ott várakoztam egy kicsit, egyik lábamról a másikra helyeztem a súlyomat, nem tudtam vár-e rám, ha igen készült-e valamivel. Az ajtónyitódás viszont, kizökkentett bugyuta gondolataim közül, nyakkendőmnél megragadott, behúzott a lakásba, majd a becsapott ajtónak nyomta, akkor épp remegő mivoltomat. Hevesen verő szívem és meglepettségem miatt fel sem fogtam, hogy már előttem térdel, és gyönyörű, ügyes ujjaival a nadrágomon lévő zipzárt húzza le. Szinte éhesen nyalta végig gyönyörű, rózsaszín, vékony ajkait, míg ujjait még lankadt tagomra kulcsolta. Elvesztem, megsemmisültem és rosszul éreztem magam, amiért kihasználnak, amiért átélem mindazt, amit én tettem azokkal a nőkkel. Azokkal, akik megfordultak az ágyamban, a kanapémon, az erkélyemen. Hiába szerettem volna bemagyarázni magamnak, hogy nekem is csak erre kellett Baekhyun, hogy azt az élvezetet, amit egy nő nem ad meg, amit már Junmyeontól nem várhatok el, ő ajándékozzon meg mindezekkel, nekem kellett ő.

    A betegségével együtt!

  - Baekh – nyögtem fel, ahogy markát lassan kezdte elmozgatni, míg én erős és dús hajába csúsztattam enyhén izzadt ujjaimat, hogy aztán megragadva a hajszálakat rántsak rajta egyet.

   - Nem beszélgetni hívtalak át – rázta meg a fejét, ujjaival felmászott egészen az oldalamhoz, hogy bordáimat simogassa, majd ajkait bevetve lassan kezdetett el felizgatni, amihez nem kellett sok. Már eleve azzal elindította bennem a dolgot, hogy rálehelt tagomra, aztán még a nyelve, a szája, a forró nyála, amit ráengedett, jesszus… Nem kételkedtem benne, - az után a kaland után, amit megéltünk - de akkor ilyenben nem volt részem, és bátran kimertem jelenti, hogy nekem igen is Baekhyun kényeztető ajkaira, formás fenekére és édes nyögéseire volt szükségem, semmi többre.

   Lihegve, teljesen kimerülten fordultam le a hátáról, majd egy gyengéd csókot nyomtam fedetlen, piros vállára. Hogy engedte az, hogy megcsókoljam? Nem. Azért, amiért jöttem rohadtul nem kaptam meg, viszont ismét volt egy jó aktusom egy olyan emberrel, aki bemutatta nekem, milyen játékot űztem a lányokkal a közelmúltban. Hatalmasat sóhajtva néztem hevesen szuszogó énjét, és remegő ujját. Megmutatkozott a betegsége, észleltem minden percben, de nem zavart. Baekhyun ugyanolyan teljes életet élő ember volt, mint mindenki, aki körülöttünk élt. A lakásában semmi sem utalt arra, hogy itt egy beteg ember él, nem volt tele minden gyógyszerrel, nem voltak maszkok, sem egy elhajított zsebkendő, nem mintha náthás lenne…

   Baekhyun élt, kiélte magát még mielőtt olyan helyzetbe kerülne, hogy már lehetetlen legyen neki, mert bár a Parkinson-kór nem volt halálos, de voltak bizonyos fázisai, és habár ő még nem volt a harmadik-negyedikben, ami nagyon durva, az első fázis jelei megmutatkoztak rajta. Remegett, megváltozott a hangulata, néha nem kapott levegőt; ez mind annak a jelei voltak, meg persze rengeteg volt még, de én nem láttam például evés közben, sem más egyéb tevékenység alatt. Mosolyogva vezettem tenyerem gerincére, hogy az apró, piros harapás foltokon kör-körösen végig simogassam őt, azonban már az első pillanatban elhúzódott és elmorgott egy „Hagyj”-ot.

    Borzalmasan éreztem magam, miután felállt mellőlem, felrángatta a bokszerét, összeszedte a ruháimat, beledobta az ölembe és minden szemrebbenés nélkül csak annyit mondott: Majd írok, ha úgy van.

   Elkerekedett szemekkel néztem meztelen teste után, ahogy kissé érdekesen sétált el az egyik helyiség ajtójához, majd hallottam, ahogy szitkozódik, és arról beszél, mennyire utálja, ha belé élveznek. Sosem éreztem magam annál szarabbul, mint akkor, sóhajtottam egy hatalmasat, csalódottan felhúztam magamra a ruháimat, tettem zsebre a csipogómat és léptem ki az ajtóján teljesen zilált kinézettel.

 

   Két nappal később hazafelé tartottam az egyik kórházból, mikor a csipogóm jelzett. Nem akartam elhinni, miszerint valaki már megint keresett, amióta ez volt a munkám, kétpercenként kaptam az üzeneteket. Ide menjek és adjak le húsz darab dobozzal, ott negyven kellett, aztán Junmyeon visszamondta akkor el kellett mennem és elhozni, borzalmas volt. De mikor megnéztem a telefonszámot megtorpantam a kissé még vizes betonon.

   A levegő nem volt nehéz, hisz a délutáni, nyári apró zápor már elmúlt, minden frissnek hatott, de az oxigén nem akart a tüdőmbe kerülni, helyette inkább visszafojtva mindent meredtem a kis szerkezetre.  Nem akartam találkozni vele, nem akartam újra azt érezni, amit akkor, fent a lakásán. Egyszerűen nem akartam, hogy kihasználjon, de a Sors olyan kedves volt hozzám…

   Lefelé pillantva megláttam, ahogy egy fekete bakancs orra az enyémhez ütközik, míg ujjak fonódnak tarkómra. Nyeltem egyet, nem akartam elhinni, hogy itt áll előttem, hogy érzem a leheletét nekem csapódni, illata egy másodperc alatt az orromba kúszik, azt, ha felemelem a fejemet, és nem megrögzötten az üzenetét figyelem vészesen közel kerül egymáshoz az arcunk. Olyan közel, mint talán még soha, hisz egyszer sem csókoltam meg, nem engedte, hogy hozzáérjek, kivéve, ha nem a fenekéről, mellbimbójáról esetleg a hátán-vállán húzódó hamvas és hófehér bőréről volt szó, amit mellesleg imádtam ízlelni.

  - Tegnap is írtam neked. Te pedig cserbenhagytál – hangja ridegen halt el a város, idegesítő zajában. Utáltam, akkor egy pillanatra utáltam, hogy ilyen rohadt nagy zűrzavar volt a város ennek környékén, hisz este fél hatkor minek rohangálnak már az emberek? Mindenkinek a gyereke otthon, a dolgozó emberek egyik része még bent töltötte az idejét, vagy már otthon zabálta az instant rámenjét, esetleg a családjával nézték az éppen sugárzott doramát valamelyik csatornán. Én pedig nem értettem miért volt akkor zűrzavar, egészen addig, míg körbe nem néztem, senki nem volt az utcán, egyedül én és ő. Az a hangzavar a gondolataim voltak, a szívem dübörgése a fülemben és a légszomjam, amit a megjelenésével váltott ki belőlem.

   - Baek… - léptem el tőle, majd eltettem a csipogóm és elfordítottam a fejemet. Nem akartam rá nézni, csak még inkább összezavart volna, és én utálom, ha kilendítenek abból a határozottságból, abból a köcsög, szoknyavadász pozícióból, amiben mindig is helyt álltam.

  - Fogd be, gyere velem és dugj meg! – olyan határozott volt a hangja, hogy egy percnyi gondolkozási időt sem adott, azonnal a csuklómra fogott, elkezdett maga után húzni, én pedig csak sodródtam az árral. Hátulról figyeltem őt, apró alakját, feszes nadrágját, ami tökéletesen simult fenekére, illetve ujjait, ahogy a csuklómat rángatja balra-jobbra.

  Mikor feleszméltem már egy zsákutcában állt, háttal nekem, kitolt fenékkel, és ziháló énnel. Kikerekedett szemekkel nyeltem egyet, majd feleszmélve a kezdeti sokkból csípőjére fogva húztam jobban magamhoz. Beletörődően felsóhajtottam, elfogadtam azt, hogy kihasználjuk egymást, semmi más, csak a szex.

  Tíz napja. Tíz elbaszott napja játszik velem. Nem beszélgetünk, nem teszünk semmit azon kívül, hogy kielégítjük egymást. Szombat lévén fáradtan estem bele az ágyamba, nem foglalkozva azzal, hogy Junyeol még mindig rajtam él, és nem képes elhúzni anyáékhoz vagy bánom is én. Szemeimnek a sötét olyan jól esett, hogy azonnal álomra hajtottam a fejemet nem foglalkozva azzal, hogy egész nap öltönyben voltam, hogy a zokni szorítja a lábam szárát és azzal, hogy Baekhyun még nem írt. Tíz elmúlt, egésznap rohangáltam három kórház között, két recepcióst kellett befűznöm, hogy bemehessek a dokikhoz és rájuk sózhassam a gyógyszereim mintáját. Így nem hiányzott még a napomból, hogy még inkább lefárasszon. Ez az ember kielégíthetetlen volt, szerintem abban, hogy fiú és meleg ezt élvezte a legjobban, hogy bármelyik nap, bármelyik időpontjában csinálhatta. Elvégre nem volt menstruációs ciklusa, nem dolgozott csak három napot a hétből, bármikor talált magának valakit és bárhol megtette, nem volt szégyenlős.

   Csináltuk már nála a pulton, a fürdőben, a kanapén, a zsákutcában, a Lulu’s-ban, de ott is két helyen, az öltözőben és a raktárban. Nem volt még nálam, de tudta hol lakom, tudta melyik kórházakat látogatom, kifejezetten sokat tudott rólam, hisz az aktus utáni félórában beszélgettünk egy kicsit, mintha csak épp ismerkednénk, vagy ismerősök lennénk, nem szex partnerek.

    Csengetésre keltem, szemeim lassan nyitottam ki, vártam, hogy a Nap fénye kivilágítsa a szemem, de semmi ilyesmi nem történt, helyette a vak sötét fogadott, amit nem értettem. Ránéztem az órára, majd elcsodálkozva emeltem fel a seggem az ágyról, és indultam el az ajtóm elé.  Mégis ki a fene jön át hozzám kettő tizenkettőkor? Mit akar tőlem, és miért nem hagy békén?

   Kinyitottam az ajtót, majd csak álmosan megtöröltem a szemem, nem akartam elhinni, hogy Baekhyun kissé megviselt arcával találtam magam szemben, ráadásul a talpa alatt csak egy papucs volt, vékony lábait szabadon hagyta és a kabát, amit viselt sem takart túl sokat. Minden szó nélkül jött be a lakásomba, hogy aztán felém fordulva levesse magáról a kabátot ezzel megmutatva teljesen meztelen énjét.

   - Ne haragudj, de hatalmas problémám van – bökött fejével a lába között éktelenkedő merevedésére, nekem pedig leesett az állam. Nem akartam elhinni, hogy ez most megtörténik egészen addig, míg a kanapémon tanyázó Junyeol fel nem kiáltott.

  - Úristen! – meresztette szemeit, hirtelen azt sem tudtam mitévő legyek. Baek azonnal reagált és ledobta magát a földre, majd eltakarta testét a kabáttal. Én becsaptam az ajtót, és ordítozni kezdtem.

   - Fordulj meg, csukd be a szemed vagy bánom is én – léptem Baekhyun fekvő énjéhez, aki hangosan hahotázni kezdett, Nem igazán értettem mi olyan vicces, de örültem, hogy így reagálta le a helyzetet.

   - Nem láttalak, nincs rajtam a szemüvegem – röhögött a bátyám teljesen a kanapénak nyomva a fejét. Kinyújtotta a kezét, integetni kezdett – Helló, Junyeol vagyok.

    Baek nevetése elhalt, kinyögött egy helót, és rám nézett, tetszett a kivirult arca, tetszett az, hogy boldog volt, az, ahogy kimutatta a fogainak fehérjét, remegő kezeivel beletúrt a hajába, majd felém nyújtotta a kezét. Megráztam a fejem mosolyogva, felsegítettem a földről meztelen énjét, és a szobám felé kezdtem el terelgetni. Mondanom sem kell mi történt köztünk, viszont jól esett, akkor az után a kis incidens után már jókedvvel álltam neki a dolgoknak, nem zavart, semmi, csak az élvezetekre mentem, és arra minél jobb kedvre derítsem a partnerem.  

  Szuszogva, meztelen és kissé leizzadva feküdtem az ágyamban, és azt ecseteltem neki, mire emlékszem arról az időszakról mikor még az orvosira jártam.

  - Még mindig fel tudom sorolni a vészes vérszegénység hat okát, és a májzsugor stádiumait, ja és már negyedikes koromban tudtam milyen a torokgyík, hála mindezt apámnak. Érted, negyedikes korodban még nem érdekelnek ezek, de nekem tudnom kellett – ráztam meg a fejem.

  - Miért hagytad ott az orvosit, ha még mindig tudod ezeket? – motyogta maga elé, teljesen kimerülve. Mosolyogva az oldalamra fordultam, majd lassan vezettem fel kezeimet fenekén, egészen a gerincére, hogy aztán boldog mosollyal az arcomon simogassam bőrét.

   - Nem volt hozzá türelmem, nem tudtam végig ülni az órákat, egyszerűen szenvedtem.

   - Ah ismerős, ritalin tizenkét évesen – mutatta fel hüvelykujját, majd egy édes mosollyal jutalmazta kezem munkáját.

  - Én nyolc – ráztam a fejem. Rohadt gáz bele gondolni, hogy alig nyolc évesen már gyógyszert szedtem, mert apám hiperaktívnak, és figyelem zavarosnak titulált. Szedtem a gyógyszert, de hiába, mégis elkanászodtam az ő szavaival élve, én csak azt mondtam neki, hogy élem az életem.

  - Felvágós – kuncogott, majd egy hatalmasat szusszant. Éreztem, ahogy libabőrös lesz, majd szakadozottan veszi a levegőt. Bár ez már a pihenő része volt, éreztem rajta, hogy tetszik neki, azt, ha tovább folytatom, rám mászik, és kér még egy menetet.

    - Tudod… valójában nem akartam megadni apámnak azt az örömöt, hogy az legyek, amit ő akar. Már akkor saját életet akartam élni – vezettem kezem egyre forrósodó bőrére, nyeltem egy nagyobbat, majd elhúzódva tőle ő felemelte fejét a párnáról.

   - Ez mindig bejön? A sztori, hogy azért siklott ki az életem, mert nem ért meg az apám, de azért nem vagyok akkora tuskó, mint gondolják – mosolygott, majd a mondata végén elnevetett. Dög volt, és annyira tetszett benne ez.

   - Általában – nevettem fel én is, majd figyelve minden mozdulatát próbáltam lenyugodni. Ujjaival lassan kezdett el körözni mellkasomon, míg feltolta magát, és ráhajol bőrömre. Csókolni kezdte, majd lassan egyre lentebb haladt, alhasamnál visszakúszott, tenyereit a mellkasomra tette, állát ráhelyezte és csak figyelt.

   - De aztán… egyszer csak mondjuk hetedikben, rád mosolygott egy lány, sőt több lány egyszerre, sugdolóztak a hátad mögött, míg te rájöttél, hogy mihez is értesz, te Park Chanyeol – mosolygott rám csibészesen teljes fogsorral, ami miatt nyeltem egyet és megráztam a fejem. Lángolt a bőröm, bizseregtem és kezem, mely a derekát ölelte enyhén remegni kezdett.

   - Tévedsz, már ötödikben – kuncogtam fel én is. El kellett hitetnem vele, hogy nem esik rosszul az, amit csinál velem. Elmosolyodva aztán rájöttem Baekhyunnak milyen személyisége is van, csipkelődik, mindig képes lenne veled lefeküdni, ezek a törődő pillanatok egyre gyakoribbak, tehát erre is szüksége van neki. – Hogy lehet, hogy neked nincs pasid? – kérdeztem tőle hitetlenkedve. Nem tudtam elhinni, hogy egy ilyen személyiséggel, testtel és szexuális vággyal rendelkező embernek miért nincs senkije.

    - Mennem kell – fújta ki a levegőjét, majd felülve hátat fordított nekem.  Láttam rajta, hogy rosszul esett neki a kérdésem, talán ő maga sem értette miért nem horgonyoz le mellé senki. Esetleg direkt nem engedi, mert fél a csalódástól? Ezer kérdés ismét, és egyetlen választ sem kapok, mert Baek kijelentette, hogy elmegy.