Harmadik fejezet

  

Chanyeol

     Megfagyott a levegő körülöttünk, ahogy tekintetünk találkozott, nyelnem kellett egyet, annyira gyönyörűnek találtam őt, nem tudtam mihez hasonlítani. A szemkontaktust Suho zavarta meg azzal, hogy megkérdezte mi a vészhelyzet. Hisz igaz, elég súlyos betegség, ahhoz, hogy egy huszonöt éves férfit kelljen ezzel diagnosztizálni.

    - Szóval itt az áll, hogy kisebb vészhelyzet – nyitotta ki újból a kórlapot, melyen végig futatta a tekintetét, majd felpillantott a szemüvege fölül a betegre.

    - Igen, mert ma, ahogy haza értem kirabolták az otthonom, és ellopták a Parkinson gyógyszereimet is, de ma jól vagyok, vagyis eddig nem volt baj. Tudja, ismerem Wu Yifant, ő mondta, hogy magához jöhetek, és segít nekem ebben az ügyben. – ahogy beszélt, végig csak az ajkait tudtam figyelni, elcsodálkoztam rajta, hogy mennyire gyönyörű, tekintetet megfogó külseje van, és már fantáziáltam róla. Eddig semmi közöm nem volt a pasikhoz, erre most az összes elkezd majd érdekelni? Mi a fene ütött belém?

    - Yifan rendes ember – csillant egy mosoly Suho ajkain, majd felsóhajtott. Letette a papírost a hófehér ágyra, levette a nyakából a sztetoszkópot és a papírokra helyezte. Elkezdte tapizni az ágyon kissé feszülten ülő férfit, aki kínosan fordította el a fejét, és annyit mondott: Azt azért nem mondanám.

     Nem tudtam ki lehetett az a Yifan, Junmyeon honnan ismeri ráadásul a szépség is tudja ki az, én meg mint egy idióta csak álltam a falnál, és folyamatosan figyeltem őket. Minden rezdülésüket, Suho ujjait, ahogy végig nyomkodja a másik karját, a nyakát és a combjait is.

     Elsorolta, hogy milyen gyógyszereket szed, amiket ugye Suhonak fel kellett írnia, majd csak annyit kérdezett ilyen fiatalon, hogy-hogy Parkinsonos, van-e felmenője a dolognak.

   - Hát rengeteg kivizsgáláson voltam, először azt hitték, hogy izomgyulladás, aztán Wilson-kór, Huntington, megvizsgáltak MSÁ-ra, PSP-re, szifiliszre… De az is negatív – pillantott rám kacéran, majd visszafordult a doki felé. Úgy éreztem, mintha ezzel valamit sugallni akart volna nekem. Amolyan, szabad préda vagyok nézése volt. – Úgy éreztem volna magam, mint egy béna ringyó. Nézzük mi volt még… öhm.. agytumor, azt hittem meghalok, mikor arra gondoltak, nagyon megijedtem, féléven át epilepsziára gyanakodtak, aztán nagy nehezen kiderült, hogy a jó öreg Parkinson – mosolyodott el gúnyosan.

    Annyi mindent átélt alig huszonöt évesen, mégis önfeledt volt, mosolygott, és kacérkodott velem. Bár tetszett, hogy nem sajnáltatja magát, nem az a visszahúzódó kisegér, nem depresszív –vagyis nem olyannak tűnt- úgy éreztem minden rendben vele, és nem gátolja semmiben sem a betegsége, pedig egy remegős, idegrendszeri betegséggel biztos nem tejfel az élet.

  - Van neurológusa? – hangzott el a kérdés, amit őszintén már vártam. A szőkés hajú kínosan mosolygott, majd végig ropogtatta a hátát.

   - Ssssz.. szakítottunk – kuncogta el magát, majd ismét hátra pillantott rám. Sosem érzett valami kerített a hatalmába, csak néztem a fénylő énjét, ajkain végig vezettem a tekintetem, ahogy halvány rózsaszín izmocskáját végig húzta vékony, ívelt párnáin. Nyelnem kellett egy nagyobbat, hogy lehűtsem magam, alig egy órája elégített ki a dokikám, mégis megkívántam. A kis beteget, akinek a neve nem maradt meg bennem, csak annyi, hogy valami B betűs.

  - Van biztosítása? – irkálta a papírját Dr.Kim, mire a beteg ciccegett egyet, és előhúzott a zsebéből egy köteg pénzt.

   - Minek az nekem? – nevetett fel harsányan, mintha semmi gondja nem lenne, és csak egy egyszerű rutin vizsgálatra jött volna. Én teljesen elkalandoztam, a hangjának tengerében fürdöttem, ajkaival játszadoztam, míg ő lassan húzta le a combján a nadrágot, és mutatta meg hófehér, selymes bőrét, amin egy csúnya lilás folt éktelenkedett.

     Hirtelen megráztam a fejem, de jól láttam, Suho lassan nyomkodta meg a vidám betege bőrét, majd csak annyit mondott pókcsípés. Nekem ismét el kellett nyelnem a majd’ kibuggyanó nyálamat. Képes voltam megbámulni, többször szemezni vele, egyetlen ittlétekor, úgy hogy előtte a dokival voltam. Nem vagyok normális, hogy ilyen helyre csöppentem ráadásul képes vagyok a pasik után folyatni a nyálam! Mikor lettem homokos?

   - Chanyeol! – lengette meg előttem a kezét Junmyeon, majd lassan nyomott egy csókot teljesen kiszáradt ajkaimra. Fejben még mindig a betegen agyaltam, valahogy el kell érjem, hogy újra találkozzunk, ha csak egyszer is, de meg kell őt szereznem, egy éjszakára, egy hétre, vagy egy életre mindegy.

  - Hmm? – kaptam fel a fejem. Csak a nagy szemeibe tudtam bámulni, majd szusszannom kellett egyet, ha nem akartam lebukni, miszerint itt áll előttem a főnököm(?) és közben a páciensére csorgatom a nyálam.

   - Akkor beszállsz hozzájuk? Jól keresnek, és csak a havi kvótádnak kell meglennie, illetve ahogy az előbb említettem egy hetes amolyan tanfolyam.

  - Persze benne vagyok! – Bár bele egyeztem, azt sem tudtam mibe fogok bele.

***

    Két hét alatt ügyesen megtanultam, hogy kell gyógyszert eladni, olyan gyógyszereket, amelyeknek nincs annyi mellékhatása, megkapható a gyógyszertárban, de termék mintát csak tőlem kaphatnak, a minimális fizetésért, meg kell lennie a havi kvótának, ami olyan százezer doboz elpasszolásával jár, ha többet szórok szét a kórházak között, több pénz jár.

   Persze a „kiképzőm” egy nő volt, akivel úgy ünnepeltük meg a tanfolyam végén, hogy dugtunk. Elvégre én vagyok Park Chanyeol, aki hajkurássza a nőket, és a pasikat, vagyis eddig még csak Junmyeont, na meg a kis Parkinsonos betegét is szeretném, de nem volt képem felhívni még a recepciós, álneves csajt, mert… Egy nem tudom hogy hívják, elfelejtettem, kettő a beteg nevére sem emlékszem.

  

  Épp húztam magam utána bőröndöt –amiben a tucat gyógyszeres doboz foglalt helyet- mikor megláttam az üvegajtón át, hogy Dr.Kim egy magas markáns arcú, szőke hajú férfival beszélget. Furcsa érzés kerített hatalmába, kissé csalódott voltam, láttam azt, ahogy egymásra pillantottak, a kézfogásuk másvolt, mintha a másik férfi kezei nem csak a kezeit fogdosták volna egykoron. Nem a féltékenység égett bennem, egyszerűen csak abban a pillanatban olyan fura volt, látni mással azt, akivel én már egyszer voltam. Sosem érdekelek azok a nők, akikkel eddig voltam, sosem éreztem senki iránt semmit, de Junmyeon volt az első pasi, akivel lefeküdtem.

  - Oh Chanyeol, már vártalak, itt vannak a minták? – mosolygott rám, én pedig csak nagyot fújtatva próbáltam magamból kiengedni azt a kellemetlen érzést, ami a mellkasomban foglalt helyet.

   - Persze itt vannak – tettem ötven dobozt az asztalára, majd helyet foglaltam.

   Valójában sosem gondoltam volna, hogy egy pasival ennyire felemelő érzés együtt lenni, ezerszer szűkebb volt, mint egy nő, ezerszer jobban beindított, ahogy az elfúló kissé pasis hangján nyögte a nevemet, nem kellett hallgatnom a hisztijét, amiért csak arra használtuk ki egymást, hogy levezessük a feszültséget. Nem érdekelt minket semmi, csak élveztük egymás testi adottságait, én a dokiét, míg ő az enyémet.

    Egy hónap alatt teljesen belerázódtam a gyógyszeresdibe, volt tizenkét kórház, akikhez mindennap jártam, ilyen-olyan gyógyszer mintákkal, a havi kvótám két hét alatt lement, de csak azért, mert képes voltam bedobni magam. Mindenkinek elcsavartam a fejét, és sikerült úgy intézkednem, hogy az a bizonyos recepciós, álnevén nevezve Sunny is hanyatt dobja magát nekem. Junmyeonnal megbeszéltük, hogy ez nem több mint szex, ha úgy van, lefekszünk egymással, semmi több, neki is jó, meg nekem is.

   Egy nyugis estémen épp pakolásztam a dobozból a cuccaimat, mert elköltöztem, közelebb a városközponthoz, távolabb anyáméktól. A fizetésemnek köszönhetően gyorsan bezsebeltem magamnak egy új lakást, meg egy kissé lepukkant kocsit, amit csak arra használtam, hogy a mintákat hordozzam benne.

   Hangos dörömbölés szakította félbe a pakolásomat, nem tudtam ki lehet az. Amberrel rég megszakítottam a kapcsolatot, nem is tudta az új címemet, Sunnyhoz én jártam, Junmyeonnal pedig általában a kórházban estünk egymásnak. Értetlenül lépkedtem az ajtóhoz, lassan nyitottam ki a nyílászárót, és meglepődve néztem az előttem álló férfit.

    Hírtelen dühös lettem, mindig is utáltuk egymást, erre idetolja a pofáját? Képes ide jönni, úgy, hogy évekig, sőt még a múltkori családi vacsorán is azt kellett hallgatnom mekkora lúzer vagyok? Hogy miattam nem lép a családunk a ranglétrán?

   - Junyeol… - ejtettem ki ajkaimon bátyám nevét, halkan, de annál gúnyosabban. Fájt már csak az is, hogy megjelent, hogy annyi rossz után képes volt eljönni hozzám, anyától tudakolta meg biztosan a tartózkodási helyem, csak neki mondtam el.

   - Ezt… baszhatom – kezdett el mű hisztizni, és önkényesen indult el befelé, ledobta a bőröndjét és a kanapémra feküdt. Hevesen kapkodta a levegőt, szinte már pánikrohamot szimulált, én pedig csak a szememet forgatva csuktam be az ajtót és derékra tett kézzel vártam, hogy végre befejezze.

   - Elmondanád, mi a halál bajod van? Elvégre én csak az öcséd vagyok, aki miatt szar a család. Tudod! – próbáltam ráébreszteni hol is van. Az öcsnél, aki mindig az utolsó volt, akit mindig bántott, akit sosem becsült meg.

   - Nina elhagyott, megcsalt. Gondoltam, hogy félre kefél, de nem fogtam fel. Chanyeol segítened kell nekem egy kicsit – állt fel és lassan lépkedett felém, míg én egyre inkább elhúzódtam tőle.

    Kárörvendően elmosolyodtam, valójában rohadtul örültem neki, hogy végre vele is történik valami szar, nem csak mindig velem. Nina és Junyeol lassan tíz éve házasok voltak, a bátyám, már akkor elkezdte ezt az egész tőzsdés izét, amihez én sosem értettem, és valójában azt sem tudtam mit takar ez a dolog. Csak annyi maradt meg, hogy sok pénzt szerzett vele, és mindig őt ünnepeltük.

   Nyakamba csúsztatta a kezét és szorosan ölelt, én meg kidülledt szemekkel kezdtem ellökni magamtól.

   - Jun… mi nem ölelkezünk, te is tudod – szóltam rá kicsit hangosabban a kelleténél. Ő csak lemondóan sóhajtott, és elengedett. Nem tudtam mit kellene éreznem, sajnálatot, szeretetet –elvégre a bátyám- vagy valami mást? A vicc csak az volt az egészben, hogy én sosem éreztem senki iránt semmit, vágyon kívül.

    A bátyám a kanapémra költözött, én pedig még az nap este úgy döntöttem felhívom Sunnyt, és megpróbálom valahogy elkérni tőle a szépség számát.

   - Miújság? – kérdeztem csak úgy jóindulatból, mert az is szorult belém azért. Mesélni kezdett a napjáról, arról mennyire unatkozik, ami valójában nem érdekelt, csak és kizárólag a beteg érdekelt.

    - Öhm… kéne nekem az egyik beteg száma… Valami Byun…

    - Byun Baekhyunra gondolsz? – kérdezte kicsit halkabban. Hallottam a hangján, hogy nem repes az örömtől, hogy más iránt érdeklődök, de nekem kellett az a srác, minden értelemben.

   - Igen, azt hiszem, a múltkor bent volt és tudod… minimum vagy öt neurológust ismer, a cég új Parkinson gyógyszert dob a piacra, meglátogatom és gazdag leszek, amúgy meg semmi közöd hozzá – mosolyogtam, és már elő is vettem egy papír fecnit meg egy tollat, hogy a diktált számokat feljegyezzem.

    - Nem adhatunk ki beteg telefonszámot – suttogta.

     - A tiédet is megadtad, Rossz lány - incselkedtem

 Hevesen dobogni kezdett a szívem, szinte gombóc került a torkomba, ahogy eljutott a tudatomig, hogy hamarosan tényleg meglesz a telefonszám, és minimum egy találkozót lebeszélhetek Baekhyunnal.  Lapok susogása, kaparászás, hangos szuszogás, majd elkezdte diktálni a számot, amit kaján vigyorral a képemen firkantottam le a papírra.

    -Istennő vagy – kuncogtam a telefonba, majd minden előzetes nélkül letettem.

     Boldogan bokszoltam bele a levegőbe, majd a bátyám mellé pattantam.

     - Mizu? – mosolyogtam rá. Láttam, hogy ő azért nincs annyira jó passzban, még mindig ideges volt, nem igazán tudtam mégis mi baja van, vagyis valójában nem is érdekelt, leszartam, ahogy ő is engem régen.

    - Milyen az új munkád? – kérdezett vissza, miközben az ujjaival játszadozott. Nem tudtam miért érdekli őt, elvégre sosem volt rám kíváncsi, tizenhét éves korom óta külön lakok anyáéktól, alig találkoztam velük, egy évben egyszer, erre most baj történt, gondolom nem akart anyáékhoz menni és nálam szenved.

     Mesélni kezdtem neki, nem mentem bele a dolgokba, mindent csak felszínesen meséltem el, persze azért azt elecseteltem mennyi nővel voltam együtt, majd elértem oda, hogy a gyógyszeriparhoz csatlakoztam. Bár megemlítettem neki Junmyeont, nem tudtam, mégis hogy mondjam el neki, hogy ő is megvolt.

    - És vele is voltál? Vagy pasikkal nem csinálod? – kérdezte, miközben a csokiját majszolta. A nyálam leszaladt a torkomon és köhögésbe kezdtem. Nem akartam elhinni, hogy tényleg megkérdezte, képes kinézni belőlem azt, hogy pasival is legyek, ennyire átlátszó lennék?

    - Csak, mert muszáj volt.

    Rájöttem, hogy egy dologban mindig is túl jó voltam, a hazugságokban. Hazudtam az összes nőnek, akivel együtt voltam, hazudtam Sunnynak, Junmyeonnak, anyának, a bátyámnak és valamilyen szinten saját magamnak is. 

Második fejezet

Chanyeol

    Az ebédlőben ültünk, a hatalmas családi asztal körül, bár azt hinné az ember, hogy mily' meghitt és szerencsés, hogy még együtt vagyunk, én majd’ megfulladtam abban a légkörben.

   Junyeol hangosan ecsetelte éppen mennyi pénze van, apáék néha felhoztak egy-egy orvosi esetet, anya csak büszkén mosolygott, és néha megsimogatta Jason fejét.

   - És te, legkisebb fiam? - mindenki kérdőn pillantott felém, mire én mély szégyennel kezdtem el turkálni az előttem lévő kimcsit.

   - Hát... - vakartam meg végül a tarkómat és csak megrántottam a vállam - Jelenleg munkanélküli vagyok, de Jongin barátom kisegít a helyzetből, és egy orvos mellé kerülök.

    - Gratulálok, egy pénzes család lennénk, ha Chanyeol nem lógna ki a sorból. Nézzetek rá, borzalmas - kortyolt a poharába bátyám. Felment bennem a pumpa, nem kellett soha senkitől azt hallgatnom milyen szar vagyok, csak ettől a beképzelt majomtól.

    - Köszönöm a vacsorát, én most távozom - toltam ki magam alól a széket és mindent ott hagyva indultam el, hogy hazamehessek.

     Nem érdekelt sosem a bátyám véleménye, engem nem, viszont anyát és apát annál inkább, mindig olyan furák voltak velem. Szerettek persze, de ahogy Junyeol belekóstolt a tőzsdébe minden körülötte forgott, ő volt a központban, és mindenki eltörpült mellette, még Yoora is pedig apa szépen egyengette az orvosi útját.

    Rosszul esett, tulajdonképp utáltam úgy élni, hogy senki sem vett semmibe, emiatt lettem olyan, amilyen, Amber szavaival élve, ezért lettem szoknyavadász.

    Otthon, csendben álltam a zuhany alatt és próbáltam rájönni, hogy mégis mi a fenét rontottam el, miért nem lehetett néha a kisebbet is megbecsülni, miért kellett mindig engem bántani?

    A rossz hangulatom miatt hamar az ágyamban kerestem a vigaszt, viszont az nem akart megtalálni, így döntöttem amellett, hogy kezembe kapom a telefonomat, megcsörgetem Ambert, aki negyed órával később már az ajtómon kopogott. Berángattam magamhoz, neki préseltem a falhoz és már el is felejtettem minden gondomat, csak és kizárólag rá figyeltem. A testére, a bőrének selymességére, a hangjára, a szédítő orgazmusra.

 

     Hétfőn azt se tudtam hirtelen miért keltem fel fél hétkor, aztán belém csapott a villám, Jongin azt mondta menjek el ehhez a Dr.Kimhez vagy kihez. Semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy egy orvos mellett asszisztens legyek vagy valami. Utáltam, elegem volt nem akartam, viszont nem tehettem mást, hisz augusztus végéhez haladtunk, nekem pedig szeptember elején ki kellett valamiből fizetnem a lakást. Kelletlenül végeztem el a reggeli teendőimet, majd beállítottam a hajam, felvettem egy inget, egy zakót, meg egy farmert, és szemeimet megforgatva lassan lépkedtem a bizonyos kórház felé. Még annyi szerencsém volt, hogy nem kellett kocsiba ülnöm, mert közel volt a SKY kórház plusz, a reggeli dugó kiakasztóbb, mint egy nő, aki rinyál neked.

    Hangosan szusszanva igazítottam meg a ruházatomat, majd teljesen érzelemmentesen sétáltam be az önműködő ajtón, hogy megvakuljak, és az undor felülkerekedjen rajtam. Minden hófehérben úszott, ahogy azt egy kórháztól elvárják, a klór és fertőtlenítő gusztustalan és utált szaga beleívódott egy másodperc alatt a zakómba, én pedig szinte rosszul lettem. Enyhén kipirosodott arcom, majd valószínűleg hófehérré változott, ahogy a recepció elé léptem és megláttam a nőt.

    Egy gyönyörű nőt, akire azonnal másképp gondoltam, mint egy egyszerű recepciós, mind hiába, pasiból faragtak, és mindenem a nők voltak, na meg az élvezet, amit nyújtottak.

   - Jó reggelt – hajoltam meg illedelmesen, ezzel is jó pontokat próbáltam szerezni a hölgynél. Könyökömet lassan csúsztattam a magas pulthoz, ami eltakarta a barna hajzuhatagot, majd a rám pillantó barna szemekben egy pillanatra elvesztem, de egy apró mosoly húzódott vastag ajkaimra.

   - Park Chanyeol vagyok és Dr.Kim-hez jöttem. Kim Jongin kiközvetítésében vagyok – lassan nyaltam végig ajkaimon, majd az alsót beharaptam, és lassan simítottam végig a tarkómon. Mintha meg lennék szeppenve, miközben már azon agyaltam milyen pózban fog alattam feküdni és kérni, hogy végre betegyem neki.

    - Oh igen, már várja magát – édesen elmosolyodott, majd keresgélt egy kicsit a papírjai között. Ingjének első három gombja teljesen szabad volt, így igazán könnyen el lehetett merülni dekoltázsának gyönyörködésében. Hatalmas mellekkel rendelkezett, ajkai vastagon és kipirosodva duzzadtak, szinte a csókjaimért égtek. Megköszörülte a torkát, mire én kínosan elmosolyodtam, és csak elfogadtam a papírokat, amiket nekem szánt.

    - Köszönöm – biccentettem felé, majd szétnéztem és megforgatva a szemeimet a lift felé indultam el, hogy felmenjek a harmadikra és megkeressem a dokit. Valójában majd’ meghaltam, nem akartam ezt, nagyon nem.

    - Szóval te vagy Jongin barátja – mosolyodott el a férfi, majd megigazította a szemüvegét, és letette a kezéből a papírokat – Nem is tudtam, hogy az öcsém ilyen jóképű emberekkel van jóban.

Az öccse? Az új információ miatt kitágultak a szemeim, és hirtelen az összes nyálam kiveszett a számból, enyhén elnyíltak az ajkaim, és talán az állam is lentebb csúszott. Kim Junmyeon és Kim Jongin testvérek? Ráadásul… az állítólagos legjobb barátom erről elfelejtett szólni, mármint, hogy van egy bátya!

    - Ne haragudjon, de –

    - Tegeződjünk, okés? – simította hátra a haját, mire megindult a nyálelválasztásom. Jongin is szép ember volt, a külseje tökéletes volt, csókolni való, vastag ajkai voltak, bronz bőre és csillogó szemei, de Junmyeon… Neki virított a bőre, az ajkai vékonyak voltak, de annál rózsaszínűbbek, széles vállain feszesen húzódott a hófehér köpeny, illetve a nyakában ott lógott a fonendoszkóp. Úgy nézett ki, mint egy tökéletes és szerethető orvos, amilyen én sosem tudtam volna lenni.

    - Rendben – nyaltam meg kiszáradt ajkaimat – szóval… bocsánat, de én nem tudtam, hogy maga, illetve te a bátya vagy, nekem nem is mondta, hogy egyáltalán létezel.

    Furcsán éreztem magam, mint akit átvertek, talán tényleg így van?! Jongin sosem volt beszédes, helyette inkább csak magában szenvedett, épp gondolkozott, de az, hogy a családjáról szart se tudtam zavart, egészen mostanáig. Junmyeon megfogott… valahogy más volt, mint Jongin. Ő a jófiú szerepet töltötte be, míg az öcs volt a rosszfiú, akinek a keze minden mocskos dologban benne van, legyen az embercsempészet, drog és rablás. Persze ezeket nem ő maga csinálta, külön emberei voltak rá, akikben halálbiztosan megbízott.

  Hangosan felnevetett, majd csak elém tolt egy pohár vizet. Mint, aki ma még nem ivott úgy kortyoltam a hűs nedűt, és végül ismét a bátyra emeltem a tekintetem.

  - Jongin nem büszkélkedik a családunkkal, teljesen elzüllött a gyerek, tizenéves korában, és nézz oda, ma már huszonkét évesen több pénze van, mint az egész családnak összesen. Chanyeol, szeretném, ha mesélnél egy kicsit magadról, miben vagy jó, szeretnél-e mellettem lenni asszisztensként, vagy bízhatok rád keményebb munkát? – hiába mondott bármit is én lefagytam.

    Cseszettül helyes volt, és sosem gondoltam volna, hogy én majd egyszer egy pasira fogok ilyet mondani, ráadásul a legjobb barátom fivérére, de Junmyeon lehengerlő volt. A kisugárzása, az, ahogy az asztal sarkára ült, és ujjaival a falapon dobolt, ajkainak benedvesítése jelentette az utolsó cérnát az agyamon, ami akkor pattant el és minden szó nélkül löktem ki magam alól a széket, megtámaszkodtam a doki mellet, és hevesen nyomtam ajkaim az övére.

     Hogy mi vezérelt akkor? Fogalmam sincs, talán vágytam valami újra, valami olyanra, ami nem volt megszokott, amivel feldobhattam az életem és akkor úgy tűnt a doki tökéletesen jó volt erre.

   Hevesen kapkodtam a levegőt az orromon, úgy bántam vele, mint Amberrel, a csípőjére szorítottam, míg nyelvemmel az övét kerestem, majd édes nyálának ízét megkapva a vágy átvette a hatalmat felettem. Nem gondolkozva, hogy mit teszek csak ledöntöttem az asztalon, lassan csúsztattam le róla a köpenyt, majd elszakadva ajkaitól nyakára csókolva lassan haladtam egyre lejjebb, míg ő egy-egy élesebb levegő vétellel adta tudtomra, nincs a dolog ellen. Ujjai lassan csúsztak hajamba, erősen markolta meg fekete tincseimet, míg én belemorogtam bódító bőrébe.

    Magamévá tettem, egy férfit, aki idősebb volt nálam, a munkaadóm volt, ráadásul a legjobb barátom bátya volt.

    Hangosan szuszogtam mellkasára, ahogy teljesen leizzadva, kissé bágyadtan próbáltam felfogni mi történt. Aztán megszólalt.

  - Tökéletes munkám van a számodra! – szusszant egyet, majd egy csókot nyomott a hajamba, én pedig lassan kihúzódva belőle rángattam magamra a bokszerem, és a bokámon pihenő farmeromat. Még hevesen verő szívvel, és reszkető ujjakkal gomboltam be az ingemet, mire ő elkuncogta magát, és a piszkos zsebkendőt a kukába hajította.

   - Most pedig… elmegyünk, megnézzük a betegeimet, akik talán egy félórája várnak, de te, Park Chanyeol, letepertél, mondjuk nem bántam – simított hajába, míg én minden mozdulatát befeszülve néztem végig. Szinte kicsordult a nyálam, de nem tehettem semmit, így is fájt neki a zöldfülűségem miatt, mert igen, Junmyeon volt az első férfi, akit sikerült magam alá teperni.

     Egy kisebb csókcsata és egymáshoz dörzsölt ágyék után lehűtöttük magunkat, és lassan sétáltunk ki a folyosóra, hogy egy szintet leliftezzünk, majd lassan lépkedjünk végig az ajtó előtt. Junmyeon, vagy ahogy ő mondta Suho folyamatosan beszélt, de én nem fogtam fel a szavait, csak a kerek fenekére tudtam gondolni, és arra a pillanatra mikor megfeszülve hangosan nyögött, majd elélvezett.

     Annyira más volt, mint egy nővel, élveztem a forróságot magam körül a kialakult helyzetet, az újat. Szinte fürdöttem a boldogságban, míg meg nem hallottam a kissé értetlen hangját.

    - Sunny – itt mindenkinek álneve van, vagy mi? – Miért kap egy huszonöt éves fiatalúr Parkinson gyógyszereket? Ez valami félre értés lehet, ilyen nem létezik!

    - Doktor úr… Mr.Huang írta fel neki, de-

    - És mi az a nagy vészhelyzet?

   Láttam rajta, hogy nem érti, míg engem hirtelen elöntöttek az információk, amiket még régen tanultam erről. Remegő végtagok, agyi probléma miatt alakult ki, nem halálos betegség, de megrövidíti az életet, gyógyíthatatlan, nincs megfelelő gyógyszer rá, sokáig nem tudták a kialakulásának az okát, sokan összetévesztik a Tourette-szindrómával és a többi.

   - Ha kérdezi a beteg rezidens vagy oké? – fordult felém a vastag keretes szemüvege mögül, ami amúgy piszok szexivé tette a kis doktor bácsit. Oh basszus nem hiszem el, hogy tényleg megvolt!

   - Jegyzetelhetek? – vettem fel vele a szemkontaktust, majd buján elmosolyodtam, míg ő megforgatta szemeit.

   - Nyugodtan – szusszant egyet, majd lassan vezette az ujjait a fémkilincsre, és benyitva csak meghajolva üdvözölte az ágyon ülő, kissé megszeppent, fiatal srácot. Illetve úgy nézett ki, de ahogy Suho –ez a nevén nem tudom honnan a fenéből jött neki- említette az a kissé összetört fiú huszonöt éves volt, egy évvel idősebb nálam. Szemeimet azonnal elvakította a beáramló napfény, mire kicsit hunyorogni kezdtem, majd belépve csak meghajoltam én is.

     - Jónapot, Dr.Kim – hajolt meg újra. Olyan illedelmes volt, pedig alig tíz perce még oly’ hevesen kapkodott ajkaim után. Nagyot nyeltem, becsuktam az ajtót, és inkább csak neki dőltem a közeli, gusztustalan fehér falnak. A kórteremben a falakon bizarr képek lógtak, hol egy agy, hol egy tüdő félbevágott képe, én meg majdnem rosszul lettem. Aztán a szemeimet a fiúra vezettem, láttam, ahogy lábai néha-néha megmozdulnak, az ágylábának ütközött, vékony volt… nagyon vékony, fentebb vezettem a tekintetem, majd az ölében lévő kezeit vettem figyelembe, ujjai remegni kezdtek én pedig meglepődve néztem, nem gondoltam volna, hogy ennyire látszik, ha valaki ilyen betegségben szenved.

    Szőkés barna haja, tökéletesen omlott homlokára, majd rám pillantott. A szemei kifestve az ajkai vérvörösen csillogtak, én pedig csak egy nagyot nyeltem, ahogy a hófehér bőre megcsillant a Nap által bejutott fényben. Gyönyörű volt, mint egy angyal.

    - Park Chanyeol, rezidens – biccentettem felé, míg ő egy kissé idióta téglalap mosollyal válaszolt, majd felém fordult és enyhén meghajolt.

     - Byun Baekhyun-