Második fejezet

Chanyeol

    Az ebédlőben ültünk, a hatalmas családi asztal körül, bár azt hinné az ember, hogy mily' meghitt és szerencsés, hogy még együtt vagyunk, én majd’ megfulladtam abban a légkörben.

   Junyeol hangosan ecsetelte éppen mennyi pénze van, apáék néha felhoztak egy-egy orvosi esetet, anya csak büszkén mosolygott, és néha megsimogatta Jason fejét.

   - És te, legkisebb fiam? - mindenki kérdőn pillantott felém, mire én mély szégyennel kezdtem el turkálni az előttem lévő kimcsit.

   - Hát... - vakartam meg végül a tarkómat és csak megrántottam a vállam - Jelenleg munkanélküli vagyok, de Jongin barátom kisegít a helyzetből, és egy orvos mellé kerülök.

    - Gratulálok, egy pénzes család lennénk, ha Chanyeol nem lógna ki a sorból. Nézzetek rá, borzalmas - kortyolt a poharába bátyám. Felment bennem a pumpa, nem kellett soha senkitől azt hallgatnom milyen szar vagyok, csak ettől a beképzelt majomtól.

    - Köszönöm a vacsorát, én most távozom - toltam ki magam alól a széket és mindent ott hagyva indultam el, hogy hazamehessek.

     Nem érdekelt sosem a bátyám véleménye, engem nem, viszont anyát és apát annál inkább, mindig olyan furák voltak velem. Szerettek persze, de ahogy Junyeol belekóstolt a tőzsdébe minden körülötte forgott, ő volt a központban, és mindenki eltörpült mellette, még Yoora is pedig apa szépen egyengette az orvosi útját.

    Rosszul esett, tulajdonképp utáltam úgy élni, hogy senki sem vett semmibe, emiatt lettem olyan, amilyen, Amber szavaival élve, ezért lettem szoknyavadász.

    Otthon, csendben álltam a zuhany alatt és próbáltam rájönni, hogy mégis mi a fenét rontottam el, miért nem lehetett néha a kisebbet is megbecsülni, miért kellett mindig engem bántani?

    A rossz hangulatom miatt hamar az ágyamban kerestem a vigaszt, viszont az nem akart megtalálni, így döntöttem amellett, hogy kezembe kapom a telefonomat, megcsörgetem Ambert, aki negyed órával később már az ajtómon kopogott. Berángattam magamhoz, neki préseltem a falhoz és már el is felejtettem minden gondomat, csak és kizárólag rá figyeltem. A testére, a bőrének selymességére, a hangjára, a szédítő orgazmusra.

 

     Hétfőn azt se tudtam hirtelen miért keltem fel fél hétkor, aztán belém csapott a villám, Jongin azt mondta menjek el ehhez a Dr.Kimhez vagy kihez. Semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy egy orvos mellett asszisztens legyek vagy valami. Utáltam, elegem volt nem akartam, viszont nem tehettem mást, hisz augusztus végéhez haladtunk, nekem pedig szeptember elején ki kellett valamiből fizetnem a lakást. Kelletlenül végeztem el a reggeli teendőimet, majd beállítottam a hajam, felvettem egy inget, egy zakót, meg egy farmert, és szemeimet megforgatva lassan lépkedtem a bizonyos kórház felé. Még annyi szerencsém volt, hogy nem kellett kocsiba ülnöm, mert közel volt a SKY kórház plusz, a reggeli dugó kiakasztóbb, mint egy nő, aki rinyál neked.

    Hangosan szusszanva igazítottam meg a ruházatomat, majd teljesen érzelemmentesen sétáltam be az önműködő ajtón, hogy megvakuljak, és az undor felülkerekedjen rajtam. Minden hófehérben úszott, ahogy azt egy kórháztól elvárják, a klór és fertőtlenítő gusztustalan és utált szaga beleívódott egy másodperc alatt a zakómba, én pedig szinte rosszul lettem. Enyhén kipirosodott arcom, majd valószínűleg hófehérré változott, ahogy a recepció elé léptem és megláttam a nőt.

    Egy gyönyörű nőt, akire azonnal másképp gondoltam, mint egy egyszerű recepciós, mind hiába, pasiból faragtak, és mindenem a nők voltak, na meg az élvezet, amit nyújtottak.

   - Jó reggelt – hajoltam meg illedelmesen, ezzel is jó pontokat próbáltam szerezni a hölgynél. Könyökömet lassan csúsztattam a magas pulthoz, ami eltakarta a barna hajzuhatagot, majd a rám pillantó barna szemekben egy pillanatra elvesztem, de egy apró mosoly húzódott vastag ajkaimra.

   - Park Chanyeol vagyok és Dr.Kim-hez jöttem. Kim Jongin kiközvetítésében vagyok – lassan nyaltam végig ajkaimon, majd az alsót beharaptam, és lassan simítottam végig a tarkómon. Mintha meg lennék szeppenve, miközben már azon agyaltam milyen pózban fog alattam feküdni és kérni, hogy végre betegyem neki.

    - Oh igen, már várja magát – édesen elmosolyodott, majd keresgélt egy kicsit a papírjai között. Ingjének első három gombja teljesen szabad volt, így igazán könnyen el lehetett merülni dekoltázsának gyönyörködésében. Hatalmas mellekkel rendelkezett, ajkai vastagon és kipirosodva duzzadtak, szinte a csókjaimért égtek. Megköszörülte a torkát, mire én kínosan elmosolyodtam, és csak elfogadtam a papírokat, amiket nekem szánt.

    - Köszönöm – biccentettem felé, majd szétnéztem és megforgatva a szemeimet a lift felé indultam el, hogy felmenjek a harmadikra és megkeressem a dokit. Valójában majd’ meghaltam, nem akartam ezt, nagyon nem.

    - Szóval te vagy Jongin barátja – mosolyodott el a férfi, majd megigazította a szemüvegét, és letette a kezéből a papírokat – Nem is tudtam, hogy az öcsém ilyen jóképű emberekkel van jóban.

Az öccse? Az új információ miatt kitágultak a szemeim, és hirtelen az összes nyálam kiveszett a számból, enyhén elnyíltak az ajkaim, és talán az állam is lentebb csúszott. Kim Junmyeon és Kim Jongin testvérek? Ráadásul… az állítólagos legjobb barátom erről elfelejtett szólni, mármint, hogy van egy bátya!

    - Ne haragudjon, de –

    - Tegeződjünk, okés? – simította hátra a haját, mire megindult a nyálelválasztásom. Jongin is szép ember volt, a külseje tökéletes volt, csókolni való, vastag ajkai voltak, bronz bőre és csillogó szemei, de Junmyeon… Neki virított a bőre, az ajkai vékonyak voltak, de annál rózsaszínűbbek, széles vállain feszesen húzódott a hófehér köpeny, illetve a nyakában ott lógott a fonendoszkóp. Úgy nézett ki, mint egy tökéletes és szerethető orvos, amilyen én sosem tudtam volna lenni.

    - Rendben – nyaltam meg kiszáradt ajkaimat – szóval… bocsánat, de én nem tudtam, hogy maga, illetve te a bátya vagy, nekem nem is mondta, hogy egyáltalán létezel.

    Furcsán éreztem magam, mint akit átvertek, talán tényleg így van?! Jongin sosem volt beszédes, helyette inkább csak magában szenvedett, épp gondolkozott, de az, hogy a családjáról szart se tudtam zavart, egészen mostanáig. Junmyeon megfogott… valahogy más volt, mint Jongin. Ő a jófiú szerepet töltötte be, míg az öcs volt a rosszfiú, akinek a keze minden mocskos dologban benne van, legyen az embercsempészet, drog és rablás. Persze ezeket nem ő maga csinálta, külön emberei voltak rá, akikben halálbiztosan megbízott.

  Hangosan felnevetett, majd csak elém tolt egy pohár vizet. Mint, aki ma még nem ivott úgy kortyoltam a hűs nedűt, és végül ismét a bátyra emeltem a tekintetem.

  - Jongin nem büszkélkedik a családunkkal, teljesen elzüllött a gyerek, tizenéves korában, és nézz oda, ma már huszonkét évesen több pénze van, mint az egész családnak összesen. Chanyeol, szeretném, ha mesélnél egy kicsit magadról, miben vagy jó, szeretnél-e mellettem lenni asszisztensként, vagy bízhatok rád keményebb munkát? – hiába mondott bármit is én lefagytam.

    Cseszettül helyes volt, és sosem gondoltam volna, hogy én majd egyszer egy pasira fogok ilyet mondani, ráadásul a legjobb barátom fivérére, de Junmyeon lehengerlő volt. A kisugárzása, az, ahogy az asztal sarkára ült, és ujjaival a falapon dobolt, ajkainak benedvesítése jelentette az utolsó cérnát az agyamon, ami akkor pattant el és minden szó nélkül löktem ki magam alól a széket, megtámaszkodtam a doki mellet, és hevesen nyomtam ajkaim az övére.

     Hogy mi vezérelt akkor? Fogalmam sincs, talán vágytam valami újra, valami olyanra, ami nem volt megszokott, amivel feldobhattam az életem és akkor úgy tűnt a doki tökéletesen jó volt erre.

   Hevesen kapkodtam a levegőt az orromon, úgy bántam vele, mint Amberrel, a csípőjére szorítottam, míg nyelvemmel az övét kerestem, majd édes nyálának ízét megkapva a vágy átvette a hatalmat felettem. Nem gondolkozva, hogy mit teszek csak ledöntöttem az asztalon, lassan csúsztattam le róla a köpenyt, majd elszakadva ajkaitól nyakára csókolva lassan haladtam egyre lejjebb, míg ő egy-egy élesebb levegő vétellel adta tudtomra, nincs a dolog ellen. Ujjai lassan csúsztak hajamba, erősen markolta meg fekete tincseimet, míg én belemorogtam bódító bőrébe.

    Magamévá tettem, egy férfit, aki idősebb volt nálam, a munkaadóm volt, ráadásul a legjobb barátom bátya volt.

    Hangosan szuszogtam mellkasára, ahogy teljesen leizzadva, kissé bágyadtan próbáltam felfogni mi történt. Aztán megszólalt.

  - Tökéletes munkám van a számodra! – szusszant egyet, majd egy csókot nyomott a hajamba, én pedig lassan kihúzódva belőle rángattam magamra a bokszerem, és a bokámon pihenő farmeromat. Még hevesen verő szívvel, és reszkető ujjakkal gomboltam be az ingemet, mire ő elkuncogta magát, és a piszkos zsebkendőt a kukába hajította.

   - Most pedig… elmegyünk, megnézzük a betegeimet, akik talán egy félórája várnak, de te, Park Chanyeol, letepertél, mondjuk nem bántam – simított hajába, míg én minden mozdulatát befeszülve néztem végig. Szinte kicsordult a nyálam, de nem tehettem semmit, így is fájt neki a zöldfülűségem miatt, mert igen, Junmyeon volt az első férfi, akit sikerült magam alá teperni.

     Egy kisebb csókcsata és egymáshoz dörzsölt ágyék után lehűtöttük magunkat, és lassan sétáltunk ki a folyosóra, hogy egy szintet leliftezzünk, majd lassan lépkedjünk végig az ajtó előtt. Junmyeon, vagy ahogy ő mondta Suho folyamatosan beszélt, de én nem fogtam fel a szavait, csak a kerek fenekére tudtam gondolni, és arra a pillanatra mikor megfeszülve hangosan nyögött, majd elélvezett.

     Annyira más volt, mint egy nővel, élveztem a forróságot magam körül a kialakult helyzetet, az újat. Szinte fürdöttem a boldogságban, míg meg nem hallottam a kissé értetlen hangját.

    - Sunny – itt mindenkinek álneve van, vagy mi? – Miért kap egy huszonöt éves fiatalúr Parkinson gyógyszereket? Ez valami félre értés lehet, ilyen nem létezik!

    - Doktor úr… Mr.Huang írta fel neki, de-

    - És mi az a nagy vészhelyzet?

   Láttam rajta, hogy nem érti, míg engem hirtelen elöntöttek az információk, amiket még régen tanultam erről. Remegő végtagok, agyi probléma miatt alakult ki, nem halálos betegség, de megrövidíti az életet, gyógyíthatatlan, nincs megfelelő gyógyszer rá, sokáig nem tudták a kialakulásának az okát, sokan összetévesztik a Tourette-szindrómával és a többi.

   - Ha kérdezi a beteg rezidens vagy oké? – fordult felém a vastag keretes szemüvege mögül, ami amúgy piszok szexivé tette a kis doktor bácsit. Oh basszus nem hiszem el, hogy tényleg megvolt!

   - Jegyzetelhetek? – vettem fel vele a szemkontaktust, majd buján elmosolyodtam, míg ő megforgatta szemeit.

   - Nyugodtan – szusszant egyet, majd lassan vezette az ujjait a fémkilincsre, és benyitva csak meghajolva üdvözölte az ágyon ülő, kissé megszeppent, fiatal srácot. Illetve úgy nézett ki, de ahogy Suho –ez a nevén nem tudom honnan a fenéből jött neki- említette az a kissé összetört fiú huszonöt éves volt, egy évvel idősebb nálam. Szemeimet azonnal elvakította a beáramló napfény, mire kicsit hunyorogni kezdtem, majd belépve csak meghajoltam én is.

     - Jónapot, Dr.Kim – hajolt meg újra. Olyan illedelmes volt, pedig alig tíz perce még oly’ hevesen kapkodott ajkaim után. Nagyot nyeltem, becsuktam az ajtót, és inkább csak neki dőltem a közeli, gusztustalan fehér falnak. A kórteremben a falakon bizarr képek lógtak, hol egy agy, hol egy tüdő félbevágott képe, én meg majdnem rosszul lettem. Aztán a szemeimet a fiúra vezettem, láttam, ahogy lábai néha-néha megmozdulnak, az ágylábának ütközött, vékony volt… nagyon vékony, fentebb vezettem a tekintetem, majd az ölében lévő kezeit vettem figyelembe, ujjai remegni kezdtek én pedig meglepődve néztem, nem gondoltam volna, hogy ennyire látszik, ha valaki ilyen betegségben szenved.

    Szőkés barna haja, tökéletesen omlott homlokára, majd rám pillantott. A szemei kifestve az ajkai vérvörösen csillogtak, én pedig csak egy nagyot nyeltem, ahogy a hófehér bőre megcsillant a Nap által bejutott fényben. Gyönyörű volt, mint egy angyal.

    - Park Chanyeol, rezidens – biccentettem felé, míg ő egy kissé idióta téglalap mosollyal válaszolt, majd felém fordult és enyhén meghajolt.

     - Byun Baekhyun-