2017. 10. 19.

Ötödik fejezet

Chanyeol 


     Hogy hogyan éreztem magam azok után, hogy Baekhyun kiejtette a száján azt az egyszerű szót, miszerint menjünk? Madarat lehetett volna velem fogatni, szerettem volna beleugrani a nyakába és azonnal letámadni a vékony, rózsaszín ajkait mindenki előtt. De megembereltem magam, elnyílt bogaraimat egyetlen pillanatra lehunytam, majd fentebb toltam magam az asztalról, kissé eltávolodtam tőle, majd szóra nyitottam a számat.
     - Tessék? – nem fogtam fel, hogy mit mond, azt akartam, hogy a számba rágja konkrétan, hogy az, amit én hallottam, tényleg igaz.
     - Ha nyélbe akarod ütni az üzletet, akkor dugjunk! – ajkai kaján mosolyra húzódtak, láttam rajta, hogy tényleg komolyan gondolta, nem viccelt, komolyan akarta ezt az egészet velem, ahogy én is, csak nem hittem el.
      - Most? – meresztettem ki szemeimet, majd nyeltem egy hatalmasat, hogy a gombócot legyűrjem, mely beleköltözött a tokomba. Talán szobát bérelt, és azt hitte holmi hotel a nyelőcsövem, mert nem akart onnan távozni, viszont nem kívánt vendégnek számított. El akartam onnan űzni.
     Baek furcsa hangot adott ki, leginkább hümmögéshez tudtam volna hasonlítani, majd a hajába markolva megrázta a fejét, én pedig reménykedtem, hogy ez nem azt jelenti, miszerint felejtsük el ezt az egészet.
    - Jaj… bocs, bocs, bocs, úgy kell tennem, mint aki nem tudja, mit akar, hogy te aztán meggyőzhess arról, miszerint ezen nincs mit gondolkozni, hisz ez csak egy ajánlat, és ezt érezni kell. Aztán én azt mondom, hogy nem akarom, miközben olyan jeleket küldök neked, amivel azt sugallom, akarom, ami persze téged nem érdekel, mert valójában nem is azért vagy itt, hogy lelkizzünk, hogy megismerjük egymást, sőt nem is szexelni, csak azért, hogy két órácskára elfelejtsd, hogy te, te vagy. És ez teljesen rendben, mert… én is ezért vagyok itt. Hogy végre éljek egy kicsit! 

     Leesett állal hallgattam Baekhyun szavait, és rá kellett jönnöm, hogy nem beszél hülyeségeket. Sok mindenen mentem keresztül, ha az elmúlt heteket, vagy úgy az egész évemet nézzük. Belém látott, hiába nem ismert, hiába gondoltam úgy az elején, hogy egy pajzán kisgyerekkel van dolgom, akiért majd harcolnom kell egy kicsit, hogy beadja a derekát, ő meghazudtolta az elképzeléseimet.
     Egy pillanat alatt elmémbe villant a kép, ahogy ujjait az én hajamba vezeti, hogy engem csókol, és alattam sóhajtozik. Megráztam a fejem, majd közelebb hajoltam hozzá az asztalon.
    - Akkor mindez most azt jelenti, hogy nem kell borravalót adnom? – mosolyra húztam ajkaim, majd éreztem, ahogy a torkomban lévő gombóc enged és a fülem már nem ég.

     Zakatoló szívvel, izzadt tenyérrel és várakozó, illetve vágyakozó valómmal álltam Baekhyun lakásának ajtajában, mely egy egyszerű fehér faajtó volt egy apró kis postaládanyílással és szintén fehér, műanyag kilinccsel.
     - Mire vársz? – suttogtam, rekedt hangon, a hátának nyomva mellkasom, lassan csúsztattam kezemet a derekára. Erősen fogtam rá, majd magamhoz rántva csípőjét, füléhez hajolva nyomtam apró csókot a lágy részre. Éreztem minden porcikájában, ahogy remeg, és ezt nem foghatta a betegségére, jól tudtam, hogy ott, akkor Baekhyun miattam remegett, miattam érezte magát egy pillanatra kínosan és persze miattam égett belül a vágytól.
      - Csak fogd be a szád – suttogva rázta meg a fejét, majd egy gyors mozdulattal nyitotta ki az ajtót, amin szinte beesett. Hátra kapta a kezeit, azonnal a pólóm széléhez nyúlt, hogy egy könnyed mozdulattal csúsztassa be a kezét, és hasamra tapassza forró bőrét.

      Már csak attól is kirázott a hideg, hogy megéreztem ujjainak érintését, viszont nem úgy alakultak a dolgok, ahogy én azt gondoltam. Bebotorkáltunk a lakásba, én egyből bele csúsztattam a kezem nadrágjába, hogy a már merev férfiasságával játszadozzak, és minél inkább felizgassam őt. Végig a háta mögött voltam, nyakát és tarkóját csókolgattam, míg ő csak a pulton támaszkodott, néha kitolta a fenekét, hogy izgasson, nem tett semmi olyat, amiből leszűrhettem volna azt a vágyat, amit a hangján véltem felfedezni, ott a kávézóban.
     Bár a felkészítéssel szenvedtem egy kicsit, hisz az egész aktusunk a konyhában történt, és Baekhyun lábai olyan hosszúak voltak, hogy nem fért el, így fel kellett tennie őket a pultra, úgy éreztem kitettem magamért. Nem bántottam, de bele adtam apait-anyait abba, hogy kiéljem magam egy olyan gyönyörű testen, mint, amilyen az övé volt. Bár nem éreztem semmi olyat, amit nem kellett volna, miután lihegve, kielégülve és teljesen elveszve benne próbáltam felfogni, az egy óra eseményeit, amit együtt töltöttünk, rájöttem, hogy igen is akarok tőle valamit. Ha csak szexen alapuló kapcsolatot, az is bőven megfelelt nekem, de ezt a mézédes bimbózó virágot semmiképp sem hagytam volna el.

       - Most remélem, az jár a fejedben, hogy öt vagy tíz perc múlva lépj le, és hova hajítottad el a csipogódat – szólalt meg pár percnyi lihegés és elfojtott nyögés után. Még jócskán dolgozott bennem az adrenalin, ezért nem jutott el a tudatomig, hogy tényleg itt kellene hagynom őt. Viszont tudtam, hogy csak ennyi lehet az, ami köztünk megtörténik, sem több sem kevesebb.
      - Azt tudom… a cukros tartóka mellé dobtam – kuncogtam el magam, hogy a lihegésemet megtörjem, lassan szorítottam a csípőjére, hogy óvatosan kihúzódjak belőle, és a bokámon lógó bokszerem és farmerom magamra rántsam. Ő enyhén megrogyott, a pulton támasztotta meg magát, majd nagyot nyelve rántotta el tekintetét rólam. Tudtam, hogy tetszik neki az, amit lát, én is így voltam vele, azonnal bele szerettem a bőrének érintésébe.
       - Viszont fogadjunk elfelejtetted a nevem – ráztam meg a fejem enyhe mosollyal ajkaim szegletében. Tény nem esett jól, hogy nem tudta a nevem azok után, hogy már vagy ötször bemutatkoztam neki, sőt több is volt köztünk pár szóváltásnál. Reszketeg sóhaj hagyta el felduzzadt ajkait, megragadta a csipogómat, és a kezembe nyomta.
       - Viszlát… - küldött el udvariasan, a nevem kiejtése nélkül, ami bebizonyította az igazamat.
      - Egy élmény volt… biztos összefutunk még… valahol.
      Szinte dadogtam a közelében, és hiába akartam lenyelni a gombócot, ami akkor költözött vissza, mikor teljesen biztos voltam benne, hogy nem tudja a nevem. Rendbe szedtem magam, megigazítottam a sliccem, betűrtem a pólóm és már el is mentem, nem akartam őt zavarni tovább. Még utoljára azért végig néztem kívánatos alakján, hisz ugyan ott támaszkodott a pulton csupasz, enyhén kipirosodott fenékkel.

      Hazaérve szinte fel sem fogtam, hogy mindez ténylegesen megtörtént, de a tükörből visszamosolygó fejem, szétzilált hajam, és a harapásnyom a nyakamon igazolt mindent. Bár nem csókolóztunk, nem értem hozzá az ajkaihoz, mégis kívántam őket. De valahogy nem jött ki a lépés, ő sem nyitott ilyen téren és én sem, elvégre ő mondta, hogy csak elfelejteni mentem önmagam, én pedig teljesen egyetértettem vele. Nem tudtam mitévő legyek, csak mosolyogtam magamban, néha megráztam a fejem, vagy a vállam és úgy készítettem el a vacsoránkat. Junyeol nem segített a háztartásban, ő inkább csak a kanapén sírt, vagy a játékkal üvöltözött, ami miatt már egyszer feljött az alattunk lakó Zhang néni. Sok mindent eltűrt már az idős, kínai, de ez már túl sok volt neki. Mindig megkaptam egy-egy át bulizott éjszaka után, hogy legközelebb tegyek lakatot a nőm szájára, vagy hallgattassam el az ajkaimmal, de sosem láttam olyan dühösnek, mint aznap.
         - Gyere, egyél ki a vagyonomból... bátyó – toltam a fortyogó kőtálat az asztalom közepére. Kissé elegem volt már belőle, mert még a munkahelyére sem képes bemenni, hiába vannak milliói, dolgozó felnőtt ember, és képtelen elhordani a seggét, csak mert kidobták. Erre annyit tudnék neki mondani, hogy rohadt gyerekesen viselkedik, és rendesen figyelni kellett volna az asszonyra, nem pedig a pénzét számolgatni minden pillanatban. Elvakult egy ember volt az is biztos.

        Másnap épphogy beértem Junmyeonhoz a kórházba meg is torpantam. Megbabonázva figyeltem, ahogy egy velem egy magas, szőke fürtös, markáns arcú férfihoz beszél. Tenyere minduntalan a doki derekán pihent, mimikájáról nem tudtam leolvasni semmit, a hófehérbe öltözött ajkain apró mosoly bújt meg, míg szemei szinte csillogtak.
         Nem tudtam ki lehetett a férfi, de oly' védelmezőnek tűnt, hogy zavart az, ahogy fogta, ahogy ránézett, ahogy lassan érintette ajkait a doki homlokához. És ez volt az a pont, ahol megráztam a fejem és ismét jól kielemeztem a helyzetet. Junymeonnak van valakije miközben velem kavar? Oh, basszus... le kell zárni ezt az egészet, én nem leszek egy kapcsolat bűnbakja, aki miatt szakítani kellene.
      - Chanyeol - mosolygott rám a doktor, majd ellökte magától a szőkét. Legszívesebben megfordultam volna, és elhagytam volna a kórházat, de aznapra csak ez az egyetlen hely volt, ahol le kellett adnom a megfelelő mennyiségű gyógyszer adagot. Kínosan intve, próbáltam a lehető legnormálisabb arcomat felvenni, de mikor kezemnél fogva rángatott be az irodájába, és arra kért, miszerint üljek le, már sejtettem, hogy itt valami gebasz lesz. Csak vártam, teljesen elöntött az idegesség, amit lábrázással vezettem le, de nem történt semmi. Szemeimmel a lapokat elemeztem, amelyek szépen kidolgozott hófehér asztalon foglaltak helyet. Elől volt Baekhyun kórlapja, melyen ott virított a betegsége, a gyógyszerei –melyből kettőt tőlem vesz a kórház- minden, amit megtudtunk akkor, mikor legelőször találkoztunk vele, és pirossal kihúzva ott volt egy név, egy bizonyos Wu Yifan, akit nem tudtam hova tenni. Ki lehet, honnan ismeri Baekhyun, miért ismeri, Junymeon miért húzta ki pirossal? Ezer meg ezer kérdés, de egyre sem kaptam választ, vagyis azt hittem.
      Kissé megugrottam, mikor kicsapódott az ajtó, és meghallottam a cuppogást magam mögött. Nyeltem egy óriásit, majd lehunytam a szemem, próbáltam kizárni a hangokat, de felismertem a doki elfojtott nyögését, hisz én is váltottam már ki belőle ilyesmit. Fülig vörösödtem, utáltam, ha ilyen helyzetbe kerültem, mikor valakik annyira egymásba feledkeznek, hogy a harmadik személyt levegőnek tekintik, miközben ott vagy, és végig hallgatod az egészet, vagy rosszabbik esetben látod is. Erőt vettem magamon, majd jó hangosan megköszörültem a torkom, sőt még köhögtem is hozzá, majd csak megigazítottam a hajam. Zavaromat a lehető leghamarabb rendeztem, nem akartam úgy mutatkozni előtte, hogy teljesen vörös vagyok, és még a füleim is ég.

         - Basszus – csúszott ki ajkai között, majd gyorsan az asztala mögé lépett, zavartan, illetve kissé idegesen kapta össze a szanaszét hagyott papírokat és a legfelső fiókba hajította. – Chanyeol, teljesen elfelejtettelek – nézett a szemimbe enyhén megbánóan.
         - Igen, észrevettem, túlságosan bele feledkeztél a barátod ajkaiba… - húztam gúnyos mosolyra párnáimat, majd látványosan meg is nyaltam őket. Nem esett jól, hogy szeretőnek tart, vagy fene tudja minek. Nem akartam én azt, hogy a nyakamba szakadjon a butasága, ha véletlen kiderül, hogy tart engem is a pasija mellett.
         - Nem félre érted – rázta meg a fejét, majd inkább helyet foglalt kényelmesnek tűnő székében.
         - Figyelj, nekem nem tartozol magyarázattal! Én csak leadni jöttem a gyógyszereimet. Te szépen elveszed, aláírjuk a papírt, és elmentem – világosítottam fel, miért is vagyok itt. Nem azért, hogy lenyomjunk egy menetet, hisz lassan három napja nem történt köztünk semmi. Nekem nem hiányzott, hisz volt kiszemeltem, és Junmyeonnal a szex kissé unalmassá vált. Nem éreztem benne már izgalmat, hogy lebukhatunk, vagy épp azt a vágyat, mint az elején, már nem élveztem annyira, viszont Baekhyunnal… Minden pillanattal csak jobban kívántam, legjobban az ajkaira voltam kíváncsi, de nem érezhettem őket, ami zavart.
      - Wu Yifan – nyújtott kezet a doki pasija. És akkor esett le!

     Yifan, Junmyeon pasija, Baekhyun ismeri valahonnan ezt a szőkét. Én kavarok a dokival, de mindeközben én Baekkel is voltam már együtt. Miért történik ennyi minden körülöttem? Miért estem bele megint valami olyanba, amibe nem kellett volna? Ah… utálom az egészet!

       - Park Chanyeol – fogtam rá, kinyújtott végtagjára, majd egy biccentés után a megszeppen, és ledöbbent doktorra néztem. – Na, mi lesz? Írjuk alá, oda adom, aztán folytathatjátok.
      Gúnyos hangomon nem tudtam változtatni, a hideg kirázott attól a gondolattól, hogy bár közvetetten, de én ezzel a rideg kinézetű fazonnal nyálat cseréltem. Aish basszus, ez gusztustalan, egyáltalán Junymeon mit eszik ezen?
        - Tessék - nyújtotta elém a papírt, amit én azonnal kikaptam a kezéből. Odafirkantottam a nevem az aljára, kivettem a kisbőröndömből a megfelelő mennyiséget, és már ott sem voltam.

        A kínos légkörből szinte kiszaladtam, zakatolt a szívem, rosszul éreztem magam, és valamiért azt súgta a fejemben egy kis hang, hogy ezzel a pasival még lesznek bajaim, főleg, ha ismét egy ilyen szituációban találkozunk. Hatalmas levegő vételek után úgy döntöttem haza megyek, eszek egy nagy adag Jajangmyunt, lehetőleg egyedül, és alszok egy nagyot, de valaki nem így gondolta. Szem forgatva néztem meg a csipogómat, melyen egy olyan szám állt, amit nem tudtam hova tenni, de az üzenetet meglátva azonnal harminckettes mosolyt villantottam, és már mentem is a megadott helyre. Hátha megengedi, hogy megcsókoljam!


„Gyere fel hozzám. MOST!”

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése