2017. 09. 24.

Negyedik fejezet


Chanyeol 

       Alig telt el két nap, de én nem tudtam még megszokni, hogy a bátyám, aki állítólag egy felnőtt férfi a kanapémon tanyázik, és néha zokogásban tör ki. Sosem voltam egy érzelmes ember, valahogy az kimaradt az eddigi életemből, így mikor rákezdett én inkább a munkámba temetkeztem és a különféle pirulákat nézegettem, olvastam a leírásokat, a mellékhatásokat. El kellett terelnem a figyelmem, nem érdekelt a bátyám, túl sok volt, már akkor meguntam, de elviseltem, mert muszáj volt.
       Junmyeonnal megbeszéltük, hogy elkezdi ajánlani az én gyógyszeremet, hogy meglegyen a havi kvótám, viszont egyszerre hármat „árultam” és pont az vette át, ami a legkelendőbb volt. Abból mindenféleképpen meglett volna, de a másik kettő nem kellett neki, akkor még nem tudtam, hogy miért. Kaptam egy céges kocsit, így sokkal könnyebben jártam a kórházak között, azzal viszont nem számoltam, hogy a csomagtartóba nem igazán férnek majd el a dobozok, így végül a hátsó ülésre is dobnom kellett a pirulás tasakokból.

      Junyeol épp az xbox-on vezette le a dühét, hangosan káromkodott, ordított csapkodott, pedig nem tett semmi rosszat ellene a szerkezet. Én a telefonommal a kezemben ültem az ebédlőben és a telefonkönyvbe újonnan felvett számot figyeltem megrögzötten.  Fel akartam hívni, beszélni akartam vele, tudni, hogy ő benne hagytam-e nyomot, hogy rávehető-e egy találkozásra, furcsán éreztem magam, Baekhyun érdekelt. Nem úgy, mint Junmyeon, nem az volt az első, ami beugrott, hogy milyen gyönyörű látvány lenne magam alatt, talán a betegsége miatt? Talán feléledt bennem az orvos, aki mindig is akartam lenni, aki elbújt az apám akarata mögött, a kíváncsiság.  
     - Junyeol, lehalkítanád, kérlek! – ordítottam át a nappaliba bátyámnak, de ő csak egy pillanatra fordította felém a fejét.
     - Mi? Ja – fogta fel végre, amit mondtam neki – nem – rázta meg fejét, majd ugyanúgy ordítva fordult vissza a képernyő felé. Legszívesebben idegesen caplattam volna oda elé, kapcsoltam volna ki a tévét és kirugdostam volna a lakásomból, de nem tehettem meg, elvégre a bátyám volt.
    - Telefonálnék – szusszantottam egyet, majd lassan húztam el az ujjam a nevét, majd már ki is csengett.

     Torkomban hatalmas gombóc keletkezett, azt sem tudtam mégis mi a fenét kéne mondanom neki, hogy kezdek el vele beszélgetni?
    - A szépséget hívod? – pattant fel azonnal a kanapéról és elindult felém, míg én kézzel próbáltam eltolni magamtól, hogy ne jöjjön a közelembe. Csapkodni kezdtem, hogy végre elmenjen, de csak visszakaptam minden egyes ütésemet.
    - Byun Baekhyun – szólt bele kissé rekedtes hangon, majd hangosan fújta ki a levegőjét, mire bennem rekedt a levegőm. Mégis most mi legyen? Mutatkozzak be, vagy egyből térjek a tárgyra? Zavarban voltam, sosem éreztem még ilyet. – Van valaki a vonal másik végén vagy letehetem? – kérdezte kissé lemondó sóhajjal, mire én felkaptam a fejem, és elléptem a Junyeol ütése elől.
    - Chanyeol vagyok – szóltam bele gyorsan egy gyors nyelés után. Nem akartam, hogy letegye.
    - Honnan van meg a számom?
   Nem tudtam neki válaszolni, mert bátyám ismét az arcomba sétált, én pedig teljes tenyeremet nyomtam a képébe, hogy végre eltűnjön a szemem elől.
    - Felhívtad a rendelőt?
    - Na, ki az? – suttogta az ember, aki megkeserítette az életem.
     - Fogd már be! - csaptam felé eltalálva valamijét, de nem foglalkoztatott, hallottam tőle még egy „áú”-t, de közben Baekhyun ismét kérdezett.
    - Ki adta meg a számom? – kissé ingerültebb volt én pedig nem tudtam hírtelen mit mondani rá.
    - A recepciós – nyögtem ki nagy nehezen valamit, majd vártam, hogy mi lesz a következő lépés. Ő fog mondani valamit, vagy nekem kéne a tárgyra térnem?
    - Akit kefélgetsz… gondolom – szusszant ismét egy nagyobbat, majd hangos motoszkálás csoszogás, míg én arrébb léptem, és levágódtam a kanapéra. Az idegességem a térdem rázkódásában jelent meg, mire Junyeol rám mutatott és nevetni kezdett.
    - Mit mondott? – kérdezte suttogva, mire én csak felmutattam neki a középső ujjamat és azonnal Baekhyunnal kezdtem el foglalkozni.
    - Eljössz velem kávézni?  - húztam egy apró mosolyra ajkaimat, majd csak megszorítottam az alattam lévó párnát. Féltem a reakciójától, nem tudtam mit kéne várnom, nem tudtam, hogy milyen lesz velem. Egy bunkó, aki elküld a fenébe, vagy egy naiv „kisfiú”, aki egyből mindenre igent mond.
     - Minek?
     - Mert orvos látogató vagyok, nem egy bunkó – mosolyogtam egyre szélesebben. Volt benne valami kis komiszság, ami nagyon tetszett. A két véglet között sétálgatott, és nem egyezett bele egyből a dolgokba, húzta az agyam, nekem pedig tetszett.
    - Hehehe, tök ugyanaz, tapasztalatból mondom – kuncogott az elején, majd ismét sóhajtott egyet.
    - Nem haragudj rám, amiért annyira megbámultalak a múltkor, de… gyönyörű voltál! – szusszantam egyet én is, mire bátyám hangos hahotázásba kezdett.
    - Kussoljál már – dobtam felé mosolyogva egy párnát, majd visszatértem a beszélgetőpartneremhez, aki gúnyosan nevetett bele a telefonba.

     Annyira tetszett a hangja, minden, amit produkált, annyira más volt, mint a többiek.  A nők általában túl naivak voltak ahhoz, hogy rájöjjenek, hogy valójában csak kihasználom őket, és semmit sem érzek irántuk. Persze én sem voltam mindig ilyen érzelmetlen tuskó, a tinédzser korszakomban -ami talán a tizenhatos évem volt-, volt egy barátnőm, akinek megadtam minden tőlem telhetőt, viszont szavakkal sosem éreztettem vele, hogy érzek valami komolyabbat, valójában lehet nem is éreztem semmit, csak bebeszélte nekem azt, hogy szeretem.
     Junymeon pedig… ő az egyetlen férfi, akivel lefeküdtem, akivel megbeszéltük, hogy mindaz, ami köztünk van csupán testiség, vágy, nincs benne érzelem. Ő nem volt hülye, megértette és szerintem volt is neki valakije, akivel talán komolyabb volt, csak ő sem merte magának bevallani.

     A csend, ami beállt kissé megijesztett, így azonnal felkaptam a fejem, és megnéztem a telefont, hogy vonalban van-e még vagy letette.
   - Halló? – kérdeztem rá azért, hogy biztos legyek benne és nem csalt a szemem.
   - Igen… igen ?
   - Azt hittem letetted – mosolyodtam el hangján. Olyan volt, mintha elbambult volna, netán gondolkozott valamin, majd rájött, hogy ő most épp telefonál. Ilyen feledékeny lenne?
   - Le kellett volna? – incselkedett ismét, ami miatt még inkább elkezdtem érdeklődni. Milyen lehet maga Byun Baekhyun?
   - Ha letetted volna, most nem tudnál cikizni.
   - Addig nem teszed le és nem hagysz békén, míg nem mondok igen ugye?
   - Nem igazán.
   - Akkor holnap ötkor a Lulu’s-ban.
   - Oké, szia – tettem le azonnal, és örömömben ugrálni kezdtem. Lassan odaléptem a bátyámhoz és erősen ütlegelni kezdtem, mindenhol ahol csak értem, míg ajkaimon a görbület nem akart lefagyni.
    - Aú.. mindenre erőszakkal reagálsz – kaptam vissza minden egyes ütést.


      Nem tudom miért tettem meg, nem tudom miért akartam én bármit is Baekhyuntól, nem értettem saját magam. Olyan voltam, mintha agymosáson estem volna át, egy másik énem bújt ki onnan legbelülről. Bár öt órát mondott háromnegyedre már bent terpeszkedtem, és vártam, hogy megjelenjen, de nem volt sehol. Azon gondolkoztam, mi van, ha felültet, ha elhiteti velem, hogy eljön, eközben ő otthon röhög a markában.
    Már ötven is elmúlt pár perccel, mikor megjelent az asztalomnál, és elém csúsztatott egy limonádéval teli poharat. Felpillantva rá nyelnem kellett egyet, olyan hirtelen ért a felismerés miszerint ő itt dolgozik. A hófehér ingjén felül két gombot szabadon hagyott így láthattam a mellkasán húzódó gyönyörű bőrét, csípőjére egy csúnya, barna-kockás kötény volt kötve, míg a lábait egy kopott farmerbe bújtatta. Annyira formás volt, egy nő is megirigyelhette volna, majdnem kifolyt a nyálam enyhén elnyílt ajkaim között.
     Elfordult, visszalépett a pulthoz, ahogy egy rövid hajú lánnyal váltott pár szót, oda adta a kötényét neki, majd elvett egy szívószálas poharat, és velem szemben foglalt helyet. Agyamat ellepték a furábbnál furább gondolatok, miszerint mondanom kéne neki valamit, bókolni, vagy egyszerűen letámadni.
    - Ne haragudj, hogy is hívnak? – kuncogott egyből, majd csibészes mosolyra húzta ajkait, és bele túrt a hajába. Én csak csillogó szemekkel figyeltem őt, meginduló nyállal. Közben azon erőlködtem, hogy ki tudjam nyögni a nevem, de valami körülvett, talán az illata kúszott azonnal az orromba, és lefagytam. Nem tudtam mi a fenét kezdjek magammal.
    - Park Chanyeol.
   - Ah igen, Chanyeol mi a taktikád? – kérdezte, mire én kissé meglepődtem, aminek hangot is adtam.
     - A taktikám? – kérdeztem vissza azonnal felhúzott szemöldökkel, nem tudtam honnan jött ez neki. Mire kíváncsi, arra, hogy ténylegesen orvos látogató vagyok-e és miért pont Junmyeonhoz járok, vagy valami teljesen más érdekli.
    - Jaj várj, igazad van. Kihagytam azt a rész, ahol megdumáljuk kinek milyen a családja, hol végzett, mikor jött rá, hogy meleg – sorolta a dolgokat egymás után, míg szemeivel folyamatosan a tekintetemet fürkészte. Ujjaival a poharának széléhez simuló szívószálat piszkálta ezzel levezetve a benne kavargó dolgokat. Bár teljesen elvesztem szemeiben érzékeltem, hogy remeg. Ujjai néha-néha hozzáütődtek a műanyaghoz és lábai sem akartak megnyugodni. A betegségeinek jele elég hamar szem elé kerültek, bár nem zavart, hisz elvarázsolt.

        - Gyönyörű a szemed – nyögtem ki nagy nehezem, mire elnevette magát, és két tenyerébe fogta az üvegtárgyat, melyen megcsillant a beáramló napsugár.
        - Ennyi? Komolyan? Jobbat nem tudsz?
      - Ez az igazság, gyönyörű – mosolyodtam el, majd belekortyoltam az általa hozott italomba. Tényleg komolyan gondoltam, megfogott, és akkor nem csak a szokásos szövegemet toltam. Éreztem, ahogy felforrósodott testemen végig halad a hűsítő folyadék, majd minden figyelmemet ismét neki szenteltem. Azoknak a vékony ajkaknak, a gyönyörű szinte már koromfekete szemeknek, melyek sminkelve voltak, de eszméletlen jól állt neki.
   - Oh hát köszönöm – játszotta a szerény, naiv kisfiút – Most miről beszélgessünk a gyerekkoromról? Vagy arról mit szóltak a szüleim ahhoz, hogy a pasikra bukom? Mikor lettem beteg? – pimasz volt, játszott velem és tetszett. Minden, ahogy formálta a szavakat, amilyen hangsúllyal mondta, nem volt hülye, tudta mire megy ki a játék.
        - Te mindig ilyen dög vagy? – húztam kaján mosolyra ajkimat és közelebb hajoltam hozzá. Bár éreztem magamon, hogy valami nincs rendben, hisz a szívem fent dobogott a torkomban, éreztem, ahogy száguld a vérem mégsem álltam le. Ő játszadozott velem, akkor én is megtettem, hisz nem volt veszteni valóm.
        - Most kimondottan jó fej vagyok szóval… értékeld – húzta fel mindkét szemöldökét, majd ivott egy kortyot a kétes színű itókájából. Nem tudtam mit ihatott, lehetett az holmi ízesített víz, de a gyógytea is eszembe jutott. Ujjai remegtek, hozzá ütődtek az üvegpohár szájához, majd mikor észrevette, hogy figyelem elvette ujjait és inkább az asztal alá dugta őket. Nem akartam, hogy zavarja az, hogy én közben tanulmányozom őt, hisz semmi bajom nem volt vele. Gyönyörű volt, még a remegő ujjaiban is tudtam gyönyörködni, hisz keze olyan volt, akár egy nőé, vékony ujjakkal áldották meg, körömágya nagy volt, és a körmeit is hosszabbra hagyta.

     - Ez a nyugalmi tremor mikor jön elő? – fúrtam tekintetem az övébe, és próbáltam rá venni, hogy válaszoljon is, és ne térjen ki. Persze Baekhyunról beszélünk azonnal visszavágott.
      - Semmi közöd hozzá – simított tarkójára, majd megtámasztotta a fejét és úgy nézett rám.
    - Akkor, ha izgatott vagy? – beszéltem egy fél fokkal halkabban, hogy ne hallja meg minden idegen, hogy éppen mi is tárgyalunk ki éppen. Szemöldökömet kétszer felhúztam, mire hatalmas mosolyra húzódott a szája. Apró kuncogást is produkált, majd megrázta a fejét.
      - Nincs okom arra, hogy izgatott legyek.
      - Dehogynem, én izgatlak!
     - Annyira, hogy bele remegek? – billentette oldalra a fejét akár egy kiskutya. Hirtelen öntött el a forróság, valahogy elindult bennem a vágy, ami eddig a meghúzott vonalon belül maradt, viszont Baek lénye, és a kis játéka annyira tetszett, hogy nem tudtam neki ellen állni.
     - Igen, mert az agyad teljesen mást diktál, mint a tested, ne hazudj – nyaltam meg ajkaimat a végén, majd egy hosszabb pislantás után ismét szemeibe bámultam akárcsak az egész beszélgetésünk alatt.
       Csak pislogtunk egymásra, mint két idióta, én Baekhyun szemeit fürkészte, és próbáltam kitalálni mi játszódik le benne, mit gondolhat, és mit akarhat mondani.

     - Menjünk – ejtette ki lassan, jól érthetően ezt az egyetlen szót, míg én elfelejtettem levegőt venni. Ez azt jelenti, hogy én Baekhyunnal fogok innen elmenni szó szerint?
     Oh basszus nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyen megy majd! 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése