Hetedik fejezet

Chanyeol

    Értetlenül feküdtem az ágyamon, míg Baekhyun lassan vezette gyönyörű ujjait kissé izzadt tincseibe. Nem igazán értettem miért változott meg ilyen hirtelen, talán valami rosszat mondtam volna, vagy helytelen kérdésekkel bombáztam őt? De olyan sok minden érdekelt vele kapcsolatban! Bennem volt a kétely, valószínűleg nem ilyen volt régen, a hangulatingadozása teljesen megtévesztett és emiatt vakvágányra kerültem, nem értettem meg, hisz olyan hirtelen jött neki. Kíváncsi voltam a régi Baekhyunra, arra, aki a betegsége előtt volt, akinek nem voltak hangulatingadozásai, aki nem volt ennyire szabad. Vagy talán az volt, elvégre egy betegség nem változtatja meg ennyire egy ember életét, nem igaz?

   Tekintetem elidőzött fedetlen, gyönyörű foltokkal tarkított gerincén, annyira tetszett, annyira akartam, újra megízlelni a bőrét, áttérni a vállára, majd a nyakán megharapni a teljesen feltüzelt bőrt, hogy aztán megborzongva végig fusson ujja az arcomon és a hajamba vezesse ujjait. De mind ez csak ábránd volt, mely abban a pillanatban tört össze, ahogy felém fordította meggyötörtnek tűnt arcát. Szemeibe nézve rájöttem, hogy nem akar elmenni, de rosszul esett neki az, amit mondtam, de ténylegesen nem értettem miért nincs senki mellette.

   - Valami rosszat mondtam? – meg embereltem magam, hogy végre kinyögjek neki valamit. Kezemmel a takarót kerestem, hogy azzal takarjam el teljesen meztelen valómat, majd minden figyelmemet partneremre fordítottam.

    - Tudod… - simította kezeit a fehér lepedőre, majd kisebb erőt kifejtve a matracra felnyomta magát – szeretem a szexet… veled különösképp, ami nem tudom mi miatt van, de… ne bonyolítsuk – rázta a fejét már teljesen felém fordulva.

   Félre értelmezte, nem azt mondtam neki, hogy én akarok a pasija lenni egyszerűen csak nem értettem, hogy ilyen személyiséggel, hogy nem volt mellette egy segítő kéz. Mosolyogva mentem bele a már teljesen elfogadott játékba.

   - Részemről oké – bólintottam neki, mire rátérdelt az ágyra és fölém mászva ráült a takaróval fedett csípőmre.

   - Tudtam, hogy egy seggfej vagy, illetve erre számítottam – simította végig kezét a mellkasomon, majd a mellbimbómmal kezdett el játszadozni – De valahol mélyen úgy érzem, hogy…nem az vagy, akinek látszol.

   Lassan csókolta végig minden porcikámat a bordáimtól egészem a fülem tövéig, mire én teljesen megremegtem alatta, felizgatott, tetszett, hogy nem csak egyből a tárgyra tért, hanem egy kicsit játszadozott, törődött velem.

   - Oh, nem… - ráztam a fejem, mikor összeérintette orrainkat – egy seggfej vagyok, becsszó – mosolyodtam el, majd csípőjére fogva óvatosan mozdítottam meg őt, hogy érezze már teljesen felkészült mivoltomat.

   - Ennek örülök – nyögött fel, majd hajamba csúsztatta ujjait, hogy aztán erősen meghúzva tincseimet a nyakamra marva egy szép foltot kreáljon bőrömre. – Úgy csalódnék, ha kiderülne, hogy mégsem vagy olyan rossz fiú – lihegte teljesen felperzselt énemre. Hangja teljes eksztázisba ejtett, nem akartam elhinni, hogy ide is eljutottunk, miszerint Baekhyun épp felizgat, nyalogat, szinte birtokol, miközben azt akarja, hogy mellette maradjak, és kielégítsem a vágyait. Tettei és persze egy oktávval mélyebb és erotikus hangja miatt felgyülemlett bennem a vágy, így a csípőjére fogva magam alá fordítottam, míg ő azonnal felhúzta lábait és egy hatalmas mosolyra húzta vékony ajkait.

  - Nyugi, egy igazi seggfej vagyok, nem fogsz csalódni – haraptam nyakán kidülledő erére, majd megszívva a bőrét kezemmel azonnal férfiasságához kaptam, hogy aztán egymás testébe belefeledkezve együtt érjen el minket a gyönyör.

   És nem bonyolítottuk, egész jól megvoltunk, nem volt túl rendszeres, sőt mondhatnám azt is, hogy jobb esetben egy héten kétszer sikerült rászánnom magam, hogy találkozzunk.

  Aztán egyszer csak megszakadt, nem keresett, én sem kerestem, teljesen elhavazott a munka, szaladgáltam a kórházak között, illetve megkeresett a cég egyik küldöttje, miszerint mellém rendelték. Ő adta át nekem az információkat a gyógyszerekkel és a kvótákkal kapcsolatban. A legjobb tízes listát is kézhez kaptam és teljesen ledöbbenve olvastam, hogy köztük van az a bizonyos Wu Yifan. Az az ember, aki Junymeon szeretője... akinek van valami köze Baekhyunhoz.

 

   Otthon a tévé előtt ülve, egy pohár borral a kezemben gondolkoztam az elkövetkezendő napon, illetve az összefüggéseken.

 Baekhyun azt állította, hogy ismeri Yifant, ő ajánlotta Junmyeont, erre a doki azt mondta, hogy ez a Yifan jó ember, de Baek csak elhúzta a száját, lehet Baekhyunnak valami kapcsolata volt ezzel a szőkével?

    Bezavarodtam, így inkább a poharamba kortyoltam, és kissé kótyagos fejjel döntöttem úgy, hogy mivel nem sokára fizetést kapok, venni fogok egy kocsit, elvégre megvolt mindenem, amire vágytam, már csak a kocsi hiányzott a listáról. Egy szép sportkocsi, vagy egy terepjáró, vagy valami kényelmes.

  Hatalmas léptekkel indultam el a céges kocsihoz, hogy a bőröndömet szépen betegyem a csomagtartóba, majd beülve haza menjek, és beszéljek Junyeollal a havi kvótámról. Egyetlen egy jó dolog származott abból, hogy a bátyám rajtam élősködött, elvégezte a számolást. Nem nekem kellett a blokkokon, számlákon ülni, elintézte helyettem ő.

   Boldog sóhajt engedtem, már szinte éreztem az orromban az otthon illatát, mikor a semmiből megjelent Yifan, és elém lépve tökéletes mozdulattal vágott gyomorszájon. Hirtelen azt sem tudtam mitévő legyek, azonnal a térdemre rogytam és a fájó ponthoz kaptam. Beszélni kezdett nekem a folyamatról, ami épp lejátszódik a testemben, de nem igen figyeltem rá. Öklendezni kezdtem, mire elnevette magát. Csak tudtam volna miért vert meg, nem ártottam én neki, illetve egészen idáig azt hittem. A savakról, meg a morfiumról hadovált, majd a galléromnál megragadva lökött a földre, fölém térdelt, egyenesen a szemembe nézett, míg én fátyolos tekintettel próbáltam nem öklendezni, mosolyogva megrázta a fejét és csak annyit mondott, hogy attól nem lesz jobb, ha hányok. Szerettem volna neki visszaszólni, szemközt köpni, vagy tenni ellene valamit, de oly’ annyira leblokkolt a testem, és csak a fájdalomra koncentrált, hogy képtelen lettem volna bármit is tenni ellene.

   - Tudod miért kaptad? – simított bele a hajába, mire én kicsit összeszedve magam hangosan kapkodtam a levegő után, és a hátamat a kocsi platójához nyomva vártam egy kis nyugodtságot a testemtől. Nem tudtam neki szavakkal válaszolni, minden pillanatban úgy éreztem, hogy azonnal elhányom magam, a torkomban éreztem az aznapi ebédemet, ami nem tett túl jót a közérzetemnek, ráadásul még ezt a majmot is lesnem kellett. Megráztam a fejem, majd egyetlen másodpercre pillantottam fölém tornyosuló, kigyúrt alakjára.

    - Ne szórakozz velem… elég jól tolod az ipart és az, hogy Kim dokival közelebb viszonyba kerültél, nem jelenti azt, hogy te szarjaid leváltják az én gyógyszereimet, mert akkor is az enyémet fogja ajánlani a betegeknek. Rengeteg embert gyógyítottunk már ki a depresszióból, az öngyilkos hajlamokat is javítja, sőt még én is szedem őket a dührohamaimra. Begurulok, ha valaki szórakozik velem, mitöbb a munkámmal és hátráltatja azt, főleg, ha olyan kezdő, mint amilyen te is vagy! – Esküszöm elhittem egy pillanatra, hogy van képe ahhoz, hogy egy földön üldögélő épp hányni készülő, már „megvert” embert leköpjön, de csak közelebb hajolt az arcomhoz, gúnyos hangnemben mondott mindent, ami elhagyta a száját, királynak érezte magát, mikor a tízes listán csak a hatodik helyen volt.

   - Tudod mit mondanak rólam? – tárta szét a karjait, és úgy várta, hogy végre megszólaljak. Mintha azt akarta volna, hogy behódoljak neki, hogy a talpát nyalva mindent megtegyek csak is miatta, úgy ugorjak, ahogy fütyül, csak hogy engem nem ilyen fából faragtak, saját elképzelésem volt erről a munkáról, és szó szerint a csúcsra akartam törni.

   - Azt, hogy benne vagy a legjobb tízben? – kérdeztem már összeszedett valómmal. Nem akartam gyengének és befolyásolhatónak tűnni, hisz nem volt benne semmi igazság. Egy kemény embernek vallottam magam, elvégre rengeteg mindenen kellett keresztül mennem ahhoz, hogy ott lehessek ahol. A rengeteg elnyomás, amit kaptam megtanított az életre, hogy nincs, akire támaszkodhat az ember, hisz mindig egyedül van, még ha nem is tűnik úgy. Pont ezért nem kellett elrontani az éltet szerelemmel, kapcsolatokkal, elég egy partner, akin levezetheted a feszültséget.

     - És azt ugyan tudod-e a kis agyaddal miért? Mert katona voltam és kiiktatom az ellenséget.

    Annyira, de annyira felidegesített azzal, hogy semminek nézett, hogy nem voltam a szemében senki, csak egy mitugrász gyerek, aki próbálkozik ezzel a szakmával, de hiába, mert úgy is csak a porban ragadt, elnyomott kisgyerek marad. És a leginkább az irritált, hogy minden szavából csavarni lehetett volna gúnyt, mosolygott, és mikor elhatároztam, hogy most már felkelek kirúgta a lábam magam alól. Megalázva éreztem magam, csak próbálkoztam, és semmi sem akart összejönni, mikor már elhittem egy pillanatra, hogy az éltem kezd sínen haladni, belekeveredek valami olyanba, ami még rosszabb, mint az eddigi életem. Gratulálok magamnak!

   - Kapd be – köptem felé a szavakat összeszorított fogakkal, hisz a gyomrom még mindig liftezett a nyelőcsövemben, de összeszedve minden erőmet egy egyszerű mozdulattal lendítettem meg az öklöm. Láttam, ahogy ajkai szélén azonnal kiserken a vére, míg én egy mosolyt elnyomva kapok az öklömhöz. Nem gondoltam volna, hogy ennyire fájhat az, ha valakinek csak úgy random bemosok egyet, a fájdalom először a gyomromba nyilallt, majd mikor realizáltam, hogy megütöttem átvándorolt a bütykeimbe, én pedig felnyögve kezdtem el szidni őt.

   - Majd otthon jegeld le kicsit, ha még pár nap múlva is fáj, irány a röntgen – mosolygott továbbra is. Úgy szerettem volna adni neki még egyet, csak törődni akartam vele, és kiadni minden feszültségemet, amit leginkább ő keltett bennem. Úgy viselkedett, mintha nem kapott volna semmit, szinte győztesként távozott a helyszínről és a fekete sportkocsijához indult.

   - Baszki – suttogtam szinte magamnak, és a kezemre pillantottam. Óvatosan kezdtem el masszírozni, majd nagyokat sóhajtva a fájdalom miatt felálltam, és bedobtam a bőröndöt a kocsi csomagtartójába.

    - Ja… - állt meg mellettem, és kihajolva az ablakon a szemeimbe nézett. Rideg és enyhén dühös tekintete nem tetszett, tudtam, hogy valami olyat fog mondani, ami amolyan fenyegetés lesz, vagy csak egy tanács, amit jobb lesz betartani, ha nem akarok még egyszer a földön fetrengeni és öklendezni – Felejtsd el Baekhyunt!

 Ha azt mondom megállt egy pillanatra a szívverésem, a lélegzetvételem, de még a vérem is az ereimben, akkor szerintem nem hazudok. Ott álltam a kocsi mellett teljesen megilletődve és válaszokat követeltem. Arra a kurva kérdésre, hogy mi a fene van Baekhyun és Yifan között? Idegesített a tudat, hogy volt valami, sőt még az is lehet, hogy még mindig tart, és nem akartam egy olyan emberrel szexelni, aki mással is van. Még a végén elkapnék valami fertőzést, állítólag a melegeknél jobban terjed az ilyesmi, de lehet, ez csak szóbeszéd.

   - Szóval jól állsz, ezen a héten hány kórházba mész, és várhatólag mennyi lesz a dobozszám, amit leadsz? – érdeklődött Junyeol, míg a papírja felett görnyedt egy szétrágott tollal a kezében, orrán az idegesítően rikító, zöld szemüvegével és a telefonjával, amin a számológép volt megnyitva. Nem akartam beszélgetni vele erről, őszintén, semmiről nem akartam beszélgetni, élni sem volt kedvem, mert teljesen elrontotta az az idióta ezzel az egész fenyegetősdivel. Az, hogy Baekhyunra gondoltam csak még inkább felnyomta az agyvizemet, elvégre… nem kerestük egymást, de valahol belül talán az egyik atomomban éreztem, hogy valami nincs rendben velem. Talán csak a kielégülés hiányzott vagy csak Baekhyun jelenléte, bőrének tapintása, netán csak az illata, de akartam, hogy végre ismét a közelében legyek, de ő nem keresett én pedig nem akartam túl akaszkodó lenni. Hiányzott…

    Hogy mégis mije, vagy miért arra nem tudtam volna választ adni, akkor, abban a pillanatban, de nem is akartam, hisz tudtam, hogy nem vagyok normális. Viszont ki kellett derítenem, hogy mi volt, vagy van e-között a két jómadár között.

   - Chanyeol – bökdöste meg arcomat bátyám a nyálas írószerével, mire én éles pillantással reagáltam, majd erőszakosan töröltem a felsőm ujjába az arcomat – válaszolnál a feltett kérdésimre? – csúsztatta ujjait a szemüvegére, majd az asztalra rakva, orrnyergét kezdte el masszírozni.

    - Nehogy már még neked álljon feljebb, mikor itt lebzselsz nálam. Basszus a bátyám vagy! Van egy csomó pénzed ezzel a tőzsdés idiótasággal, a nyakamon élsz, mert Nina kirúgott, mi lenne, ha vennél egy lakást és így majdnem harmincöt évesen vállalnád magadért a felelősséget? – kiakadtam és nem szabadott volna. Nem őt kellett volna büntetnem azért, mert kifordultam önmagamból.

    Érezni kezdtem, kíváncsi voltam, de leginkább a tudat zavart, hogy Yifan létezik és tud rólam. Megerősített abban, hogy jól végzem a munkámat, talán ő is félni kezdett, hogy előrébb léphetek, és letaszítom őt a tízes listáról, de basszus ez nem jelentett semmit. Talán zsarolni akart? Vagy egyszerűen ez csak egy jó tanács volt, mert őt is átejtette? Megzavarodtam, teljesen elvesztettem azt a Chanyeolt, aki régen voltam és valaki teljesen más lépett elő, az, akit mindig is rejtegettem legbelül, akit hatalmas kőfalakkal védtem, aki egy senki volt, aki minden apró kis szón elsírta magát, aki gyerekkorában sírva szaladt az anyja kezébe, mert rosszat álmodott. De nem akartam, hogy ez így menjen tovább, nem akartam megmutatni ezt az énemet, nem akartam elgyengülni. 

Hatodik fejezet

Chanyeol

     Nem siettem, tulajdonképpen nem tudtam mit szeretne, és az, hogy ilyen kapcsolatot alakítsak ki vele is, valamiért zavart. Nem akartam csak az lenni, aki kielégíti a másikat aztán mehet amerre lát, viszont be kellett magamnak vallanom, hogy én is ugyanezt tettem az eddigi partnereimmel. Kihasználtam őket, addig, míg élvezetet nyújtottak, aztán eldobtam őket, mert már nem volt rájuk szükségem. Elhúztam a szám szélét és felpillantottam a háztömbre, nem volt egy ötcsillagos hely, sőt egynek sem mondhattam volna, de Baekhyun itt élt, nekem ide kellett jönnöm, és meg kell szereznem a csókját, mert ég bennem a vágy, a kíváncsiság és minden más, ami Baekhyunnal kapcsolatos volt. Nem tudtam mit kéne tennem, csengetni, csak úgy felmenni a nyitott ajtós lépcsőházba, esetleg az erkély alá állni, és mint valami szar drámába, vagy romantikus filmben felüvölteni neki, hogy itt vagyok. Esetleg kaviccsal megdobálni az ablakát?

   Meghalok, miért gondolkozom én ilyeneken? Egyszerűen csak felcaplatok hozzá, levágom a táskám az ajtóba, megfogom az arcát két oldalról és ellopom a csókját.

   Nem gondolkoztam tovább, lassan nyitottam ki a lépcsőház záratlan ajtaját, majd a megfelelő emeletre sétálva megálltam az egyetlen ajtó előtt. Ott várakoztam egy kicsit, egyik lábamról a másikra helyeztem a súlyomat, nem tudtam vár-e rám, ha igen készült-e valamivel. Az ajtónyitódás viszont, kizökkentett bugyuta gondolataim közül, nyakkendőmnél megragadott, behúzott a lakásba, majd a becsapott ajtónak nyomta, akkor épp remegő mivoltomat. Hevesen verő szívem és meglepettségem miatt fel sem fogtam, hogy már előttem térdel, és gyönyörű, ügyes ujjaival a nadrágomon lévő zipzárt húzza le. Szinte éhesen nyalta végig gyönyörű, rózsaszín, vékony ajkait, míg ujjait még lankadt tagomra kulcsolta. Elvesztem, megsemmisültem és rosszul éreztem magam, amiért kihasználnak, amiért átélem mindazt, amit én tettem azokkal a nőkkel. Azokkal, akik megfordultak az ágyamban, a kanapémon, az erkélyemen. Hiába szerettem volna bemagyarázni magamnak, hogy nekem is csak erre kellett Baekhyun, hogy azt az élvezetet, amit egy nő nem ad meg, amit már Junmyeontól nem várhatok el, ő ajándékozzon meg mindezekkel, nekem kellett ő.

    A betegségével együtt!

  - Baekh – nyögtem fel, ahogy markát lassan kezdte elmozgatni, míg én erős és dús hajába csúsztattam enyhén izzadt ujjaimat, hogy aztán megragadva a hajszálakat rántsak rajta egyet.

   - Nem beszélgetni hívtalak át – rázta meg a fejét, ujjaival felmászott egészen az oldalamhoz, hogy bordáimat simogassa, majd ajkait bevetve lassan kezdetett el felizgatni, amihez nem kellett sok. Már eleve azzal elindította bennem a dolgot, hogy rálehelt tagomra, aztán még a nyelve, a szája, a forró nyála, amit ráengedett, jesszus… Nem kételkedtem benne, - az után a kaland után, amit megéltünk - de akkor ilyenben nem volt részem, és bátran kimertem jelenti, hogy nekem igen is Baekhyun kényeztető ajkaira, formás fenekére és édes nyögéseire volt szükségem, semmi többre.

   Lihegve, teljesen kimerülten fordultam le a hátáról, majd egy gyengéd csókot nyomtam fedetlen, piros vállára. Hogy engedte az, hogy megcsókoljam? Nem. Azért, amiért jöttem rohadtul nem kaptam meg, viszont ismét volt egy jó aktusom egy olyan emberrel, aki bemutatta nekem, milyen játékot űztem a lányokkal a közelmúltban. Hatalmasat sóhajtva néztem hevesen szuszogó énjét, és remegő ujját. Megmutatkozott a betegsége, észleltem minden percben, de nem zavart. Baekhyun ugyanolyan teljes életet élő ember volt, mint mindenki, aki körülöttünk élt. A lakásában semmi sem utalt arra, hogy itt egy beteg ember él, nem volt tele minden gyógyszerrel, nem voltak maszkok, sem egy elhajított zsebkendő, nem mintha náthás lenne…

   Baekhyun élt, kiélte magát még mielőtt olyan helyzetbe kerülne, hogy már lehetetlen legyen neki, mert bár a Parkinson-kór nem volt halálos, de voltak bizonyos fázisai, és habár ő még nem volt a harmadik-negyedikben, ami nagyon durva, az első fázis jelei megmutatkoztak rajta. Remegett, megváltozott a hangulata, néha nem kapott levegőt; ez mind annak a jelei voltak, meg persze rengeteg volt még, de én nem láttam például evés közben, sem más egyéb tevékenység alatt. Mosolyogva vezettem tenyerem gerincére, hogy az apró, piros harapás foltokon kör-körösen végig simogassam őt, azonban már az első pillanatban elhúzódott és elmorgott egy „Hagyj”-ot.

    Borzalmasan éreztem magam, miután felállt mellőlem, felrángatta a bokszerét, összeszedte a ruháimat, beledobta az ölembe és minden szemrebbenés nélkül csak annyit mondott: Majd írok, ha úgy van.

   Elkerekedett szemekkel néztem meztelen teste után, ahogy kissé érdekesen sétált el az egyik helyiség ajtójához, majd hallottam, ahogy szitkozódik, és arról beszél, mennyire utálja, ha belé élveznek. Sosem éreztem magam annál szarabbul, mint akkor, sóhajtottam egy hatalmasat, csalódottan felhúztam magamra a ruháimat, tettem zsebre a csipogómat és léptem ki az ajtóján teljesen zilált kinézettel.

 

   Két nappal később hazafelé tartottam az egyik kórházból, mikor a csipogóm jelzett. Nem akartam elhinni, miszerint valaki már megint keresett, amióta ez volt a munkám, kétpercenként kaptam az üzeneteket. Ide menjek és adjak le húsz darab dobozzal, ott negyven kellett, aztán Junmyeon visszamondta akkor el kellett mennem és elhozni, borzalmas volt. De mikor megnéztem a telefonszámot megtorpantam a kissé még vizes betonon.

   A levegő nem volt nehéz, hisz a délutáni, nyári apró zápor már elmúlt, minden frissnek hatott, de az oxigén nem akart a tüdőmbe kerülni, helyette inkább visszafojtva mindent meredtem a kis szerkezetre.  Nem akartam találkozni vele, nem akartam újra azt érezni, amit akkor, fent a lakásán. Egyszerűen nem akartam, hogy kihasználjon, de a Sors olyan kedves volt hozzám…

   Lefelé pillantva megláttam, ahogy egy fekete bakancs orra az enyémhez ütközik, míg ujjak fonódnak tarkómra. Nyeltem egyet, nem akartam elhinni, hogy itt áll előttem, hogy érzem a leheletét nekem csapódni, illata egy másodperc alatt az orromba kúszik, azt, ha felemelem a fejemet, és nem megrögzötten az üzenetét figyelem vészesen közel kerül egymáshoz az arcunk. Olyan közel, mint talán még soha, hisz egyszer sem csókoltam meg, nem engedte, hogy hozzáérjek, kivéve, ha nem a fenekéről, mellbimbójáról esetleg a hátán-vállán húzódó hamvas és hófehér bőréről volt szó, amit mellesleg imádtam ízlelni.

  - Tegnap is írtam neked. Te pedig cserbenhagytál – hangja ridegen halt el a város, idegesítő zajában. Utáltam, akkor egy pillanatra utáltam, hogy ilyen rohadt nagy zűrzavar volt a város ennek környékén, hisz este fél hatkor minek rohangálnak már az emberek? Mindenkinek a gyereke otthon, a dolgozó emberek egyik része még bent töltötte az idejét, vagy már otthon zabálta az instant rámenjét, esetleg a családjával nézték az éppen sugárzott doramát valamelyik csatornán. Én pedig nem értettem miért volt akkor zűrzavar, egészen addig, míg körbe nem néztem, senki nem volt az utcán, egyedül én és ő. Az a hangzavar a gondolataim voltak, a szívem dübörgése a fülemben és a légszomjam, amit a megjelenésével váltott ki belőlem.

   - Baek… - léptem el tőle, majd eltettem a csipogóm és elfordítottam a fejemet. Nem akartam rá nézni, csak még inkább összezavart volna, és én utálom, ha kilendítenek abból a határozottságból, abból a köcsög, szoknyavadász pozícióból, amiben mindig is helyt álltam.

  - Fogd be, gyere velem és dugj meg! – olyan határozott volt a hangja, hogy egy percnyi gondolkozási időt sem adott, azonnal a csuklómra fogott, elkezdett maga után húzni, én pedig csak sodródtam az árral. Hátulról figyeltem őt, apró alakját, feszes nadrágját, ami tökéletesen simult fenekére, illetve ujjait, ahogy a csuklómat rángatja balra-jobbra.

  Mikor feleszméltem már egy zsákutcában állt, háttal nekem, kitolt fenékkel, és ziháló énnel. Kikerekedett szemekkel nyeltem egyet, majd feleszmélve a kezdeti sokkból csípőjére fogva húztam jobban magamhoz. Beletörődően felsóhajtottam, elfogadtam azt, hogy kihasználjuk egymást, semmi más, csak a szex.

  Tíz napja. Tíz elbaszott napja játszik velem. Nem beszélgetünk, nem teszünk semmit azon kívül, hogy kielégítjük egymást. Szombat lévén fáradtan estem bele az ágyamba, nem foglalkozva azzal, hogy Junyeol még mindig rajtam él, és nem képes elhúzni anyáékhoz vagy bánom is én. Szemeimnek a sötét olyan jól esett, hogy azonnal álomra hajtottam a fejemet nem foglalkozva azzal, hogy egész nap öltönyben voltam, hogy a zokni szorítja a lábam szárát és azzal, hogy Baekhyun még nem írt. Tíz elmúlt, egésznap rohangáltam három kórház között, két recepcióst kellett befűznöm, hogy bemehessek a dokikhoz és rájuk sózhassam a gyógyszereim mintáját. Így nem hiányzott még a napomból, hogy még inkább lefárasszon. Ez az ember kielégíthetetlen volt, szerintem abban, hogy fiú és meleg ezt élvezte a legjobban, hogy bármelyik nap, bármelyik időpontjában csinálhatta. Elvégre nem volt menstruációs ciklusa, nem dolgozott csak három napot a hétből, bármikor talált magának valakit és bárhol megtette, nem volt szégyenlős.

   Csináltuk már nála a pulton, a fürdőben, a kanapén, a zsákutcában, a Lulu’s-ban, de ott is két helyen, az öltözőben és a raktárban. Nem volt még nálam, de tudta hol lakom, tudta melyik kórházakat látogatom, kifejezetten sokat tudott rólam, hisz az aktus utáni félórában beszélgettünk egy kicsit, mintha csak épp ismerkednénk, vagy ismerősök lennénk, nem szex partnerek.

    Csengetésre keltem, szemeim lassan nyitottam ki, vártam, hogy a Nap fénye kivilágítsa a szemem, de semmi ilyesmi nem történt, helyette a vak sötét fogadott, amit nem értettem. Ránéztem az órára, majd elcsodálkozva emeltem fel a seggem az ágyról, és indultam el az ajtóm elé.  Mégis ki a fene jön át hozzám kettő tizenkettőkor? Mit akar tőlem, és miért nem hagy békén?

   Kinyitottam az ajtót, majd csak álmosan megtöröltem a szemem, nem akartam elhinni, hogy Baekhyun kissé megviselt arcával találtam magam szemben, ráadásul a talpa alatt csak egy papucs volt, vékony lábait szabadon hagyta és a kabát, amit viselt sem takart túl sokat. Minden szó nélkül jött be a lakásomba, hogy aztán felém fordulva levesse magáról a kabátot ezzel megmutatva teljesen meztelen énjét.

   - Ne haragudj, de hatalmas problémám van – bökött fejével a lába között éktelenkedő merevedésére, nekem pedig leesett az állam. Nem akartam elhinni, hogy ez most megtörténik egészen addig, míg a kanapémon tanyázó Junyeol fel nem kiáltott.

  - Úristen! – meresztette szemeit, hirtelen azt sem tudtam mitévő legyek. Baek azonnal reagált és ledobta magát a földre, majd eltakarta testét a kabáttal. Én becsaptam az ajtót, és ordítozni kezdtem.

   - Fordulj meg, csukd be a szemed vagy bánom is én – léptem Baekhyun fekvő énjéhez, aki hangosan hahotázni kezdett, Nem igazán értettem mi olyan vicces, de örültem, hogy így reagálta le a helyzetet.

   - Nem láttalak, nincs rajtam a szemüvegem – röhögött a bátyám teljesen a kanapénak nyomva a fejét. Kinyújtotta a kezét, integetni kezdett – Helló, Junyeol vagyok.

    Baek nevetése elhalt, kinyögött egy helót, és rám nézett, tetszett a kivirult arca, tetszett az, hogy boldog volt, az, ahogy kimutatta a fogainak fehérjét, remegő kezeivel beletúrt a hajába, majd felém nyújtotta a kezét. Megráztam a fejem mosolyogva, felsegítettem a földről meztelen énjét, és a szobám felé kezdtem el terelgetni. Mondanom sem kell mi történt köztünk, viszont jól esett, akkor az után a kis incidens után már jókedvvel álltam neki a dolgoknak, nem zavart, semmi, csak az élvezetekre mentem, és arra minél jobb kedvre derítsem a partnerem.  

  Szuszogva, meztelen és kissé leizzadva feküdtem az ágyamban, és azt ecseteltem neki, mire emlékszem arról az időszakról mikor még az orvosira jártam.

  - Még mindig fel tudom sorolni a vészes vérszegénység hat okát, és a májzsugor stádiumait, ja és már negyedikes koromban tudtam milyen a torokgyík, hála mindezt apámnak. Érted, negyedikes korodban még nem érdekelnek ezek, de nekem tudnom kellett – ráztam meg a fejem.

  - Miért hagytad ott az orvosit, ha még mindig tudod ezeket? – motyogta maga elé, teljesen kimerülve. Mosolyogva az oldalamra fordultam, majd lassan vezettem fel kezeimet fenekén, egészen a gerincére, hogy aztán boldog mosollyal az arcomon simogassam bőrét.

   - Nem volt hozzá türelmem, nem tudtam végig ülni az órákat, egyszerűen szenvedtem.

   - Ah ismerős, ritalin tizenkét évesen – mutatta fel hüvelykujját, majd egy édes mosollyal jutalmazta kezem munkáját.

  - Én nyolc – ráztam a fejem. Rohadt gáz bele gondolni, hogy alig nyolc évesen már gyógyszert szedtem, mert apám hiperaktívnak, és figyelem zavarosnak titulált. Szedtem a gyógyszert, de hiába, mégis elkanászodtam az ő szavaival élve, én csak azt mondtam neki, hogy élem az életem.

  - Felvágós – kuncogott, majd egy hatalmasat szusszant. Éreztem, ahogy libabőrös lesz, majd szakadozottan veszi a levegőt. Bár ez már a pihenő része volt, éreztem rajta, hogy tetszik neki, azt, ha tovább folytatom, rám mászik, és kér még egy menetet.

    - Tudod… valójában nem akartam megadni apámnak azt az örömöt, hogy az legyek, amit ő akar. Már akkor saját életet akartam élni – vezettem kezem egyre forrósodó bőrére, nyeltem egy nagyobbat, majd elhúzódva tőle ő felemelte fejét a párnáról.

   - Ez mindig bejön? A sztori, hogy azért siklott ki az életem, mert nem ért meg az apám, de azért nem vagyok akkora tuskó, mint gondolják – mosolygott, majd a mondata végén elnevetett. Dög volt, és annyira tetszett benne ez.

   - Általában – nevettem fel én is, majd figyelve minden mozdulatát próbáltam lenyugodni. Ujjaival lassan kezdett el körözni mellkasomon, míg feltolta magát, és ráhajol bőrömre. Csókolni kezdte, majd lassan egyre lentebb haladt, alhasamnál visszakúszott, tenyereit a mellkasomra tette, állát ráhelyezte és csak figyelt.

   - De aztán… egyszer csak mondjuk hetedikben, rád mosolygott egy lány, sőt több lány egyszerre, sugdolóztak a hátad mögött, míg te rájöttél, hogy mihez is értesz, te Park Chanyeol – mosolygott rám csibészesen teljes fogsorral, ami miatt nyeltem egyet és megráztam a fejem. Lángolt a bőröm, bizseregtem és kezem, mely a derekát ölelte enyhén remegni kezdett.

   - Tévedsz, már ötödikben – kuncogtam fel én is. El kellett hitetnem vele, hogy nem esik rosszul az, amit csinál velem. Elmosolyodva aztán rájöttem Baekhyunnak milyen személyisége is van, csipkelődik, mindig képes lenne veled lefeküdni, ezek a törődő pillanatok egyre gyakoribbak, tehát erre is szüksége van neki. – Hogy lehet, hogy neked nincs pasid? – kérdeztem tőle hitetlenkedve. Nem tudtam elhinni, hogy egy ilyen személyiséggel, testtel és szexuális vággyal rendelkező embernek miért nincs senkije.

    - Mennem kell – fújta ki a levegőjét, majd felülve hátat fordított nekem.  Láttam rajta, hogy rosszul esett neki a kérdésem, talán ő maga sem értette miért nem horgonyoz le mellé senki. Esetleg direkt nem engedi, mert fél a csalódástól? Ezer kérdés ismét, és egyetlen választ sem kapok, mert Baek kijelentette, hogy elmegy. 

Ötödik fejezet

Chanyeol 

     Hogy hogyan éreztem magam azok után, hogy Baekhyun kiejtette a száján azt az egyszerű szót, miszerint menjünk? Madarat lehetett volna velem fogatni, szerettem volna beleugrani a nyakába és azonnal letámadni a vékony, rózsaszín ajkait mindenki előtt. De megembereltem magam, elnyílt bogaraimat egyetlen pillanatra lehunytam, majd fentebb toltam magam az asztalról, kissé eltávolodtam tőle, majd szóra nyitottam a számat.

     - Tessék? – nem fogtam fel, hogy mit mond, azt akartam, hogy a számba rágja konkrétan, hogy az, amit én hallottam, tényleg igaz.

     - Ha nyélbe akarod ütni az üzletet, akkor dugjunk! – ajkai kaján mosolyra húzódtak, láttam rajta, hogy tényleg komolyan gondolta, nem viccelt, komolyan akarta ezt az egészet velem, ahogy én is, csak nem hittem el.

      - Most? – meresztettem ki szemeimet, majd nyeltem egy hatalmasat, hogy a gombócot legyűrjem, mely beleköltözött a tokomba. Talán szobát bérelt, és azt hitte holmi hotel a nyelőcsövem, mert nem akart onnan távozni, viszont nem kívánt vendégnek számított. El akartam onnan űzni.

     Baek furcsa hangot adott ki, leginkább hümmögéshez tudtam volna hasonlítani, majd a hajába markolva megrázta a fejét, én pedig reménykedtem, hogy ez nem azt jelenti, miszerint felejtsük el ezt az egészet.

    - Jaj… bocs, bocs, bocs, úgy kell tennem, mint aki nem tudja, mit akar, hogy te aztán meggyőzhess arról, miszerint ezen nincs mit gondolkozni, hisz ez csak egy ajánlat, és ezt érezni kell. Aztán én azt mondom, hogy nem akarom, miközben olyan jeleket küldök neked, amivel azt sugallom, akarom, ami persze téged nem érdekel, mert valójában nem is azért vagy itt, hogy lelkizzünk, hogy megismerjük egymást, sőt nem is szexelni, csak azért, hogy két órácskára elfelejtsd, hogy te, te vagy. És ez teljesen rendben, mert… én is ezért vagyok itt. Hogy végre éljek egy kicsit! 

     Leesett állal hallgattam Baekhyun szavait, és rá kellett jönnöm, hogy nem beszél hülyeségeket. Sok mindenen mentem keresztül, ha az elmúlt heteket, vagy úgy az egész évemet nézzük. Belém látott, hiába nem ismert, hiába gondoltam úgy az elején, hogy egy pajzán kisgyerekkel van dolgom, akiért majd harcolnom kell egy kicsit, hogy beadja a derekát, ő meghazudtolta az elképzeléseimet.

     Egy pillanat alatt elmémbe villant a kép, ahogy ujjait az én hajamba vezeti, hogy engem csókol, és alattam sóhajtozik. Megráztam a fejem, majd közelebb hajoltam hozzá az asztalon.

    - Akkor mindez most azt jelenti, hogy nem kell borravalót adnom? – mosolyra húztam ajkaim, majd éreztem, ahogy a torkomban lévő gombóc enged és a fülem már nem ég.

     Zakatoló szívvel, izzadt tenyérrel és várakozó, illetve vágyakozó valómmal álltam Baekhyun lakásának ajtajában, mely egy egyszerű fehér faajtó volt egy apró kis postaládanyílással és szintén fehér, műanyag kilinccsel.

     - Mire vársz? – suttogtam, rekedt hangon, a hátának nyomva mellkasom, lassan csúsztattam kezemet a derekára. Erősen fogtam rá, majd magamhoz rántva csípőjét, füléhez hajolva nyomtam apró csókot a lágy részre. Éreztem minden porcikájában, ahogy remeg, és ezt nem foghatta a betegségére, jól tudtam, hogy ott, akkor Baekhyun miattam remegett, miattam érezte magát egy pillanatra kínosan és persze miattam égett belül a vágytól.

      - Csak fogd be a szád – suttogva rázta meg a fejét, majd egy gyors mozdulattal nyitotta ki az ajtót, amin szinte beesett. Hátra kapta a kezeit, azonnal a pólóm széléhez nyúlt, hogy egy könnyed mozdulattal csúsztassa be a kezét, és hasamra tapassza forró bőrét.

      Már csak attól is kirázott a hideg, hogy megéreztem ujjainak érintését, viszont nem úgy alakultak a dolgok, ahogy én azt gondoltam. Bebotorkáltunk a lakásba, én egyből bele csúsztattam a kezem nadrágjába, hogy a már merev férfiasságával játszadozzak, és minél inkább felizgassam őt. Végig a háta mögött voltam, nyakát és tarkóját csókolgattam, míg ő csak a pulton támaszkodott, néha kitolta a fenekét, hogy izgasson, nem tett semmi olyat, amiből leszűrhettem volna azt a vágyat, amit a hangján véltem felfedezni, ott a kávézóban.

     Bár a felkészítéssel szenvedtem egy kicsit, hisz az egész aktusunk a konyhában történt, és Baekhyun lábai olyan hosszúak voltak, hogy nem fért el, így fel kellett tennie őket a pultra, úgy éreztem kitettem magamért. Nem bántottam, de bele adtam apait-anyait abba, hogy kiéljem magam egy olyan gyönyörű testen, mint, amilyen az övé volt. Bár nem éreztem semmi olyat, amit nem kellett volna, miután lihegve, kielégülve és teljesen elveszve benne próbáltam felfogni, az egy óra eseményeit, amit együtt töltöttünk, rájöttem, hogy igen is akarok tőle valamit. Ha csak szexen alapuló kapcsolatot, az is bőven megfelelt nekem, de ezt a mézédes bimbózó virágot semmiképp sem hagytam volna el.

       - Most remélem, az jár a fejedben, hogy öt vagy tíz perc múlva lépj le, és hova hajítottad el a csipogódat – szólalt meg pár percnyi lihegés és elfojtott nyögés után. Még jócskán dolgozott bennem az adrenalin, ezért nem jutott el a tudatomig, hogy tényleg itt kellene hagynom őt. Viszont tudtam, hogy csak ennyi lehet az, ami köztünk megtörténik, sem több sem kevesebb.

      - Azt tudom… a cukros tartóka mellé dobtam – kuncogtam el magam, hogy a lihegésemet megtörjem, lassan szorítottam a csípőjére, hogy óvatosan kihúzódjak belőle, és a bokámon lógó bokszerem és farmerom magamra rántsam. Ő enyhén megrogyott, a pulton támasztotta meg magát, majd nagyot nyelve rántotta el tekintetét rólam. Tudtam, hogy tetszik neki az, amit lát, én is így voltam vele, azonnal bele szerettem a bőrének érintésébe.

       - Viszont fogadjunk elfelejtetted a nevem – ráztam meg a fejem enyhe mosollyal ajkaim szegletében. Tény nem esett jól, hogy nem tudta a nevem azok után, hogy már vagy ötször bemutatkoztam neki, sőt több is volt köztünk pár szóváltásnál. Reszketeg sóhaj hagyta el felduzzadt ajkait, megragadta a csipogómat, és a kezembe nyomta.

       - Viszlát… - küldött el udvariasan, a nevem kiejtése nélkül, ami bebizonyította az igazamat.

      - Egy élmény volt… biztos összefutunk még… valahol.

      Szinte dadogtam a közelében, és hiába akartam lenyelni a gombócot, ami akkor költözött vissza, mikor teljesen biztos voltam benne, hogy nem tudja a nevem. Rendbe szedtem magam, megigazítottam a sliccem, betűrtem a pólóm és már el is mentem, nem akartam őt zavarni tovább. Még utoljára azért végig néztem kívánatos alakján, hisz ugyan ott támaszkodott a pulton csupasz, enyhén kipirosodott fenékkel.

      Hazaérve szinte fel sem fogtam, hogy mindez ténylegesen megtörtént, de a tükörből visszamosolygó fejem, szétzilált hajam, és a harapásnyom a nyakamon igazolt mindent. Bár nem csókolóztunk, nem értem hozzá az ajkaihoz, mégis kívántam őket. De valahogy nem jött ki a lépés, ő sem nyitott ilyen téren és én sem, elvégre ő mondta, hogy csak elfelejteni mentem önmagam, én pedig teljesen egyetértettem vele. Nem tudtam mitévő legyek, csak mosolyogtam magamban, néha megráztam a fejem, vagy a vállam és úgy készítettem el a vacsoránkat. Junyeol nem segített a háztartásban, ő inkább csak a kanapén sírt, vagy a játékkal üvöltözött, ami miatt már egyszer feljött az alattunk lakó Zhang néni. Sok mindent eltűrt már az idős, kínai, de ez már túl sok volt neki. Mindig megkaptam egy-egy át bulizott éjszaka után, hogy legközelebb tegyek lakatot a nőm szájára, vagy hallgattassam el az ajkaimmal, de sosem láttam olyan dühösnek, mint aznap.

         - Gyere, egyél ki a vagyonomból... bátyó – toltam a fortyogó kőtálat az asztalom közepére. Kissé elegem volt már belőle, mert még a munkahelyére sem képes bemenni, hiába vannak milliói, dolgozó felnőtt ember, és képtelen elhordani a seggét, csak mert kidobták. Erre annyit tudnék neki mondani, hogy rohadt gyerekesen viselkedik, és rendesen figyelni kellett volna az asszonyra, nem pedig a pénzét számolgatni minden pillanatban. Elvakult egy ember volt az is biztos.

        Másnap épphogy beértem Junmyeonhoz a kórházba meg is torpantam. Megbabonázva figyeltem, ahogy egy velem egy magas, szőke fürtös, markáns arcú férfihoz beszél. Tenyere minduntalan a doki derekán pihent, mimikájáról nem tudtam leolvasni semmit, a hófehérbe öltözött ajkain apró mosoly bújt meg, míg szemei szinte csillogtak.

         Nem tudtam ki lehetett a férfi, de oly' védelmezőnek tűnt, hogy zavart az, ahogy fogta, ahogy ránézett, ahogy lassan érintette ajkait a doki homlokához. És ez volt az a pont, ahol megráztam a fejem és ismét jól kielemeztem a helyzetet. Junymeonnak van valakije miközben velem kavar? Oh, basszus... le kell zárni ezt az egészet, én nem leszek egy kapcsolat bűnbakja, aki miatt szakítani kellene.

      - Chanyeol - mosolygott rám a doktor, majd ellökte magától a szőkét. Legszívesebben megfordultam volna, és elhagytam volna a kórházat, de aznapra csak ez az egyetlen hely volt, ahol le kellett adnom a megfelelő mennyiségű gyógyszer adagot. Kínosan intve, próbáltam a lehető legnormálisabb arcomat felvenni, de mikor kezemnél fogva rángatott be az irodájába, és arra kért, miszerint üljek le, már sejtettem, hogy itt valami gebasz lesz. Csak vártam, teljesen elöntött az idegesség, amit lábrázással vezettem le, de nem történt semmi. Szemeimmel a lapokat elemeztem, amelyek szépen kidolgozott hófehér asztalon foglaltak helyet. Elől volt Baekhyun kórlapja, melyen ott virított a betegsége, a gyógyszerei –melyből kettőt tőlem vesz a kórház- minden, amit megtudtunk akkor, mikor legelőször találkoztunk vele, és pirossal kihúzva ott volt egy név, egy bizonyos Wu Yifan, akit nem tudtam hova tenni. Ki lehet, honnan ismeri Baekhyun, miért ismeri, Junymeon miért húzta ki pirossal? Ezer meg ezer kérdés, de egyre sem kaptam választ, vagyis azt hittem.

      Kissé megugrottam, mikor kicsapódott az ajtó, és meghallottam a cuppogást magam mögött. Nyeltem egy óriásit, majd lehunytam a szemem, próbáltam kizárni a hangokat, de felismertem a doki elfojtott nyögését, hisz én is váltottam már ki belőle ilyesmit. Fülig vörösödtem, utáltam, ha ilyen helyzetbe kerültem, mikor valakik annyira egymásba feledkeznek, hogy a harmadik személyt levegőnek tekintik, miközben ott vagy, és végig hallgatod az egészet, vagy rosszabbik esetben látod is. Erőt vettem magamon, majd jó hangosan megköszörültem a torkom, sőt még köhögtem is hozzá, majd csak megigazítottam a hajam. Zavaromat a lehető leghamarabb rendeztem, nem akartam úgy mutatkozni előtte, hogy teljesen vörös vagyok, és még a füleim is ég.

         - Basszus – csúszott ki ajkai között, majd gyorsan az asztala mögé lépett, zavartan, illetve kissé idegesen kapta össze a szanaszét hagyott papírokat és a legfelső fiókba hajította. – Chanyeol, teljesen elfelejtettelek – nézett a szemimbe enyhén megbánóan.

         - Igen, észrevettem, túlságosan bele feledkeztél a barátod ajkaiba… - húztam gúnyos mosolyra párnáimat, majd látványosan meg is nyaltam őket. Nem esett jól, hogy szeretőnek tart, vagy fene tudja minek. Nem akartam én azt, hogy a nyakamba szakadjon a butasága, ha véletlen kiderül, hogy tart engem is a pasija mellett.

         - Nem félre érted – rázta meg a fejét, majd inkább helyet foglalt kényelmesnek tűnő székében.

         - Figyelj, nekem nem tartozol magyarázattal! Én csak leadni jöttem a gyógyszereimet. Te szépen elveszed, aláírjuk a papírt, és elmentem – világosítottam fel, miért is vagyok itt. Nem azért, hogy lenyomjunk egy menetet, hisz lassan három napja nem történt köztünk semmi. Nekem nem hiányzott, hisz volt kiszemeltem, és Junmyeonnal a szex kissé unalmassá vált. Nem éreztem benne már izgalmat, hogy lebukhatunk, vagy épp azt a vágyat, mint az elején, már nem élveztem annyira, viszont Baekhyunnal… Minden pillanattal csak jobban kívántam, legjobban az ajkaira voltam kíváncsi, de nem érezhettem őket, ami zavart.

      - Wu Yifan – nyújtott kezet a doki pasija. És akkor esett le!

     Yifan, Junmyeon pasija, Baekhyun ismeri valahonnan ezt a szőkét. Én kavarok a dokival, de mindeközben én Baekkel is voltam már együtt. Miért történik ennyi minden körülöttem? Miért estem bele megint valami olyanba, amibe nem kellett volna? Ah… utálom az egészet!

       - Park Chanyeol – fogtam rá, kinyújtott végtagjára, majd egy biccentés után a megszeppen, és ledöbbent doktorra néztem. – Na, mi lesz? Írjuk alá, oda adom, aztán folytathatjátok.

      Gúnyos hangomon nem tudtam változtatni, a hideg kirázott attól a gondolattól, hogy bár közvetetten, de én ezzel a rideg kinézetű fazonnal nyálat cseréltem. Aish basszus, ez gusztustalan, egyáltalán Junymeon mit eszik ezen?

        - Tessék - nyújtotta elém a papírt, amit én azonnal kikaptam a kezéből. Odafirkantottam a nevem az aljára, kivettem a kisbőröndömből a megfelelő mennyiséget, és már ott sem voltam.

        A kínos légkörből szinte kiszaladtam, zakatolt a szívem, rosszul éreztem magam, és valamiért azt súgta a fejemben egy kis hang, hogy ezzel a pasival még lesznek bajaim, főleg, ha ismét egy ilyen szituációban találkozunk. Hatalmas levegő vételek után úgy döntöttem haza megyek, eszek egy nagy adag Jajangmyunt, lehetőleg egyedül, és alszok egy nagyot, de valaki nem így gondolta. Szem forgatva néztem meg a csipogómat, melyen egy olyan szám állt, amit nem tudtam hova tenni, de az üzenetet meglátva azonnal harminckettes mosolyt villantottam, és már mentem is a megadott helyre. Hátha megengedi, hogy megcsókoljam!

„Gyere fel hozzám. MOST!”

Negyedik fejezet

Chanyeol 

       Alig telt el két nap, de én nem tudtam még megszokni, hogy a bátyám, aki állítólag egy felnőtt férfi a kanapémon tanyázik, és néha zokogásban tör ki. Sosem voltam egy érzelmes ember, valahogy az kimaradt az eddigi életemből, így mikor rákezdett én inkább a munkámba temetkeztem és a különféle pirulákat nézegettem, olvastam a leírásokat, a mellékhatásokat. El kellett terelnem a figyelmem, nem érdekelt a bátyám, túl sok volt, már akkor meguntam, de elviseltem, mert muszáj volt.

       Junmyeonnal megbeszéltük, hogy elkezdi ajánlani az én gyógyszeremet, hogy meglegyen a havi kvótám, viszont egyszerre hármat „árultam” és pont az vette át, ami a legkelendőbb volt. Abból mindenféleképpen meglett volna, de a másik kettő nem kellett neki, akkor még nem tudtam, hogy miért. Kaptam egy céges kocsit, így sokkal könnyebben jártam a kórházak között, azzal viszont nem számoltam, hogy a csomagtartóba nem igazán férnek majd el a dobozok, így végül a hátsó ülésre is dobnom kellett a pirulás tasakokból.

      Junyeol épp az xbox-on vezette le a dühét, hangosan káromkodott, ordított csapkodott, pedig nem tett semmi rosszat ellene a szerkezet. Én a telefonommal a kezemben ültem az ebédlőben és a telefonkönyvbe újonnan felvett számot figyeltem megrögzötten.  Fel akartam hívni, beszélni akartam vele, tudni, hogy ő benne hagytam-e nyomot, hogy rávehető-e egy találkozásra, furcsán éreztem magam, Baekhyun érdekelt. Nem úgy, mint Junmyeon, nem az volt az első, ami beugrott, hogy milyen gyönyörű látvány lenne magam alatt, talán a betegsége miatt? Talán feléledt bennem az orvos, aki mindig is akartam lenni, aki elbújt az apám akarata mögött, a kíváncsiság.  

     - Junyeol, lehalkítanád, kérlek! – ordítottam át a nappaliba bátyámnak, de ő csak egy pillanatra fordította felém a fejét.

     - Mi? Ja – fogta fel végre, amit mondtam neki – nem – rázta meg fejét, majd ugyanúgy ordítva fordult vissza a képernyő felé. Legszívesebben idegesen caplattam volna oda elé, kapcsoltam volna ki a tévét és kirugdostam volna a lakásomból, de nem tehettem meg, elvégre a bátyám volt.

    - Telefonálnék – szusszantottam egyet, majd lassan húztam el az ujjam a nevét, majd már ki is csengett.

     Torkomban hatalmas gombóc keletkezett, azt sem tudtam mégis mi a fenét kéne mondanom neki, hogy kezdek el vele beszélgetni?

    - A szépséget hívod? – pattant fel azonnal a kanapéról és elindult felém, míg én kézzel próbáltam eltolni magamtól, hogy ne jöjjön a közelembe. Csapkodni kezdtem, hogy végre elmenjen, de csak visszakaptam minden egyes ütésemet.

    - Byun Baekhyun – szólt bele kissé rekedtes hangon, majd hangosan fújta ki a levegőjét, mire bennem rekedt a levegőm. Mégis most mi legyen? Mutatkozzak be, vagy egyből térjek a tárgyra? Zavarban voltam, sosem éreztem még ilyet. – Van valaki a vonal másik végén vagy letehetem? – kérdezte kissé lemondó sóhajjal, mire én felkaptam a fejem, és elléptem a Junyeol ütése elől.

    - Chanyeol vagyok – szóltam bele gyorsan egy gyors nyelés után. Nem akartam, hogy letegye.

    - Honnan van meg a számom?

   Nem tudtam neki válaszolni, mert bátyám ismét az arcomba sétált, én pedig teljes tenyeremet nyomtam a képébe, hogy végre eltűnjön a szemem elől.

    - Felhívtad a rendelőt?

    - Na, ki az? – suttogta az ember, aki megkeserítette az életem.

     - Fogd már be! - csaptam felé eltalálva valamijét, de nem foglalkoztatott, hallottam tőle még egy „áú”-t, de közben Baekhyun ismét kérdezett.

    - Ki adta meg a számom? – kissé ingerültebb volt én pedig nem tudtam hírtelen mit mondani rá.

    - A recepciós – nyögtem ki nagy nehezen valamit, majd vártam, hogy mi lesz a következő lépés. Ő fog mondani valamit, vagy nekem kéne a tárgyra térnem?

    - Akit kefélgetsz… gondolom – szusszant ismét egy nagyobbat, majd hangos motoszkálás csoszogás, míg én arrébb léptem, és levágódtam a kanapéra. Az idegességem a térdem rázkódásában jelent meg, mire Junyeol rám mutatott és nevetni kezdett.

    - Mit mondott? – kérdezte suttogva, mire én csak felmutattam neki a középső ujjamat és azonnal Baekhyunnal kezdtem el foglalkozni.

    - Eljössz velem kávézni?  - húztam egy apró mosolyra ajkaimat, majd csak megszorítottam az alattam lévó párnát. Féltem a reakciójától, nem tudtam mit kéne várnom, nem tudtam, hogy milyen lesz velem. Egy bunkó, aki elküld a fenébe, vagy egy naiv „kisfiú”, aki egyből mindenre igent mond.

     - Minek?

     - Mert orvos látogató vagyok, nem egy bunkó – mosolyogtam egyre szélesebben. Volt benne valami kis komiszság, ami nagyon tetszett. A két véglet között sétálgatott, és nem egyezett bele egyből a dolgokba, húzta az agyam, nekem pedig tetszett.

    - Hehehe, tök ugyanaz, tapasztalatból mondom – kuncogott az elején, majd ismét sóhajtott egyet.

    - Nem haragudj rám, amiért annyira megbámultalak a múltkor, de… gyönyörű voltál! – szusszantam egyet én is, mire bátyám hangos hahotázásba kezdett.

    - Kussoljál már – dobtam felé mosolyogva egy párnát, majd visszatértem a beszélgetőpartneremhez, aki gúnyosan nevetett bele a telefonba.

     Annyira tetszett a hangja, minden, amit produkált, annyira más volt, mint a többiek.  A nők általában túl naivak voltak ahhoz, hogy rájöjjenek, hogy valójában csak kihasználom őket, és semmit sem érzek irántuk. Persze én sem voltam mindig ilyen érzelmetlen tuskó, a tinédzser korszakomban -ami talán a tizenhatos évem volt-, volt egy barátnőm, akinek megadtam minden tőlem telhetőt, viszont szavakkal sosem éreztettem vele, hogy érzek valami komolyabbat, valójában lehet nem is éreztem semmit, csak bebeszélte nekem azt, hogy szeretem.

     Junymeon pedig… ő az egyetlen férfi, akivel lefeküdtem, akivel megbeszéltük, hogy mindaz, ami köztünk van csupán testiség, vágy, nincs benne érzelem. Ő nem volt hülye, megértette és szerintem volt is neki valakije, akivel talán komolyabb volt, csak ő sem merte magának bevallani.

     A csend, ami beállt kissé megijesztett, így azonnal felkaptam a fejem, és megnéztem a telefont, hogy vonalban van-e még vagy letette.

   - Halló? – kérdeztem rá azért, hogy biztos legyek benne és nem csalt a szemem.

   - Igen… igen ?

   - Azt hittem letetted – mosolyodtam el hangján. Olyan volt, mintha elbambult volna, netán gondolkozott valamin, majd rájött, hogy ő most épp telefonál. Ilyen feledékeny lenne?

   - Le kellett volna? – incselkedett ismét, ami miatt még inkább elkezdtem érdeklődni. Milyen lehet maga Byun Baekhyun?

   - Ha letetted volna, most nem tudnál cikizni.

   - Addig nem teszed le és nem hagysz békén, míg nem mondok igen ugye?

   - Nem igazán.

   - Akkor holnap ötkor a Lulu’s-ban.

   - Oké, szia – tettem le azonnal, és örömömben ugrálni kezdtem. Lassan odaléptem a bátyámhoz és erősen ütlegelni kezdtem, mindenhol ahol csak értem, míg ajkaimon a görbület nem akart lefagyni.

    - Aú.. mindenre erőszakkal reagálsz – kaptam vissza minden egyes ütést.

      Nem tudom miért tettem meg, nem tudom miért akartam én bármit is Baekhyuntól, nem értettem saját magam. Olyan voltam, mintha agymosáson estem volna át, egy másik énem bújt ki onnan legbelülről. Bár öt órát mondott háromnegyedre már bent terpeszkedtem, és vártam, hogy megjelenjen, de nem volt sehol. Azon gondolkoztam, mi van, ha felültet, ha elhiteti velem, hogy eljön, eközben ő otthon röhög a markában.

    Már ötven is elmúlt pár perccel, mikor megjelent az asztalomnál, és elém csúsztatott egy limonádéval teli poharat. Felpillantva rá nyelnem kellett egyet, olyan hirtelen ért a felismerés miszerint ő itt dolgozik. A hófehér ingjén felül két gombot szabadon hagyott így láthattam a mellkasán húzódó gyönyörű bőrét, csípőjére egy csúnya, barna-kockás kötény volt kötve, míg a lábait egy kopott farmerbe bújtatta. Annyira formás volt, egy nő is megirigyelhette volna, majdnem kifolyt a nyálam enyhén elnyílt ajkaim között.

     Elfordult, visszalépett a pulthoz, ahogy egy rövid hajú lánnyal váltott pár szót, oda adta a kötényét neki, majd elvett egy szívószálas poharat, és velem szemben foglalt helyet. Agyamat ellepték a furábbnál furább gondolatok, miszerint mondanom kéne neki valamit, bókolni, vagy egyszerűen letámadni.

    - Ne haragudj, hogy is hívnak? – kuncogott egyből, majd csibészes mosolyra húzta ajkait, és bele túrt a hajába. Én csak csillogó szemekkel figyeltem őt, meginduló nyállal. Közben azon erőlködtem, hogy ki tudjam nyögni a nevem, de valami körülvett, talán az illata kúszott azonnal az orromba, és lefagytam. Nem tudtam mi a fenét kezdjek magammal.

    - Park Chanyeol.

   - Ah igen, Chanyeol mi a taktikád? – kérdezte, mire én kissé meglepődtem, aminek hangot is adtam.

     - A taktikám? – kérdeztem vissza azonnal felhúzott szemöldökkel, nem tudtam honnan jött ez neki. Mire kíváncsi, arra, hogy ténylegesen orvos látogató vagyok-e és miért pont Junmyeonhoz járok, vagy valami teljesen más érdekli.

    - Jaj várj, igazad van. Kihagytam azt a rész, ahol megdumáljuk kinek milyen a családja, hol végzett, mikor jött rá, hogy meleg – sorolta a dolgokat egymás után, míg szemeivel folyamatosan a tekintetemet fürkészte. Ujjaival a poharának széléhez simuló szívószálat piszkálta ezzel levezetve a benne kavargó dolgokat. Bár teljesen elvesztem szemeiben érzékeltem, hogy remeg. Ujjai néha-néha hozzáütődtek a műanyaghoz és lábai sem akartak megnyugodni. A betegségeinek jele elég hamar szem elé kerültek, bár nem zavart, hisz elvarázsolt.

        - Gyönyörű a szemed – nyögtem ki nagy nehezem, mire elnevette magát, és két tenyerébe fogta az üvegtárgyat, melyen megcsillant a beáramló napsugár.

        - Ennyi? Komolyan? Jobbat nem tudsz?

      - Ez az igazság, gyönyörű – mosolyodtam el, majd belekortyoltam az általa hozott italomba. Tényleg komolyan gondoltam, megfogott, és akkor nem csak a szokásos szövegemet toltam. Éreztem, ahogy felforrósodott testemen végig halad a hűsítő folyadék, majd minden figyelmemet ismét neki szenteltem. Azoknak a vékony ajkaknak, a gyönyörű szinte már koromfekete szemeknek, melyek sminkelve voltak, de eszméletlen jól állt neki.

   - Oh hát köszönöm – játszotta a szerény, naiv kisfiút – Most miről beszélgessünk a gyerekkoromról? Vagy arról mit szóltak a szüleim ahhoz, hogy a pasikra bukom? Mikor lettem beteg? – pimasz volt, játszott velem és tetszett. Minden, ahogy formálta a szavakat, amilyen hangsúllyal mondta, nem volt hülye, tudta mire megy ki a játék.

        - Te mindig ilyen dög vagy? – húztam kaján mosolyra ajkimat és közelebb hajoltam hozzá. Bár éreztem magamon, hogy valami nincs rendben, hisz a szívem fent dobogott a torkomban, éreztem, ahogy száguld a vérem mégsem álltam le. Ő játszadozott velem, akkor én is megtettem, hisz nem volt veszteni valóm.

        - Most kimondottan jó fej vagyok szóval… értékeld – húzta fel mindkét szemöldökét, majd ivott egy kortyot a kétes színű itókájából. Nem tudtam mit ihatott, lehetett az holmi ízesített víz, de a gyógytea is eszembe jutott. Ujjai remegtek, hozzá ütődtek az üvegpohár szájához, majd mikor észrevette, hogy figyelem elvette ujjait és inkább az asztal alá dugta őket. Nem akartam, hogy zavarja az, hogy én közben tanulmányozom őt, hisz semmi bajom nem volt vele. Gyönyörű volt, még a remegő ujjaiban is tudtam gyönyörködni, hisz keze olyan volt, akár egy nőé, vékony ujjakkal áldották meg, körömágya nagy volt, és a körmeit is hosszabbra hagyta.

     - Ez a nyugalmi tremor mikor jön elő? – fúrtam tekintetem az övébe, és próbáltam rá venni, hogy válaszoljon is, és ne térjen ki. Persze Baekhyunról beszélünk azonnal visszavágott.

      - Semmi közöd hozzá – simított tarkójára, majd megtámasztotta a fejét és úgy nézett rám.

    - Akkor, ha izgatott vagy? – beszéltem egy fél fokkal halkabban, hogy ne hallja meg minden idegen, hogy éppen mi is tárgyalunk ki éppen. Szemöldökömet kétszer felhúztam, mire hatalmas mosolyra húzódott a szája. Apró kuncogást is produkált, majd megrázta a fejét.

      - Nincs okom arra, hogy izgatott legyek.

      - Dehogynem, én izgatlak!

     - Annyira, hogy bele remegek? – billentette oldalra a fejét akár egy kiskutya. Hirtelen öntött el a forróság, valahogy elindult bennem a vágy, ami eddig a meghúzott vonalon belül maradt, viszont Baek lénye, és a kis játéka annyira tetszett, hogy nem tudtam neki ellen állni.

     - Igen, mert az agyad teljesen mást diktál, mint a tested, ne hazudj – nyaltam meg ajkaimat a végén, majd egy hosszabb pislantás után ismét szemeibe bámultam akárcsak az egész beszélgetésünk alatt.

       Csak pislogtunk egymásra, mint két idióta, én Baekhyun szemeit fürkészte, és próbáltam kitalálni mi játszódik le benne, mit gondolhat, és mit akarhat mondani.

     - Menjünk – ejtette ki lassan, jól érthetően ezt az egyetlen szót, míg én elfelejtettem levegőt venni. Ez azt jelenti, hogy én Baekhyunnal fogok innen elmenni szó szerint?

     Oh basszus nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyen megy majd! 

Harmadik fejezet

  

Chanyeol

     Megfagyott a levegő körülöttünk, ahogy tekintetünk találkozott, nyelnem kellett egyet, annyira gyönyörűnek találtam őt, nem tudtam mihez hasonlítani. A szemkontaktust Suho zavarta meg azzal, hogy megkérdezte mi a vészhelyzet. Hisz igaz, elég súlyos betegség, ahhoz, hogy egy huszonöt éves férfit kelljen ezzel diagnosztizálni.

    - Szóval itt az áll, hogy kisebb vészhelyzet – nyitotta ki újból a kórlapot, melyen végig futatta a tekintetét, majd felpillantott a szemüvege fölül a betegre.

    - Igen, mert ma, ahogy haza értem kirabolták az otthonom, és ellopták a Parkinson gyógyszereimet is, de ma jól vagyok, vagyis eddig nem volt baj. Tudja, ismerem Wu Yifant, ő mondta, hogy magához jöhetek, és segít nekem ebben az ügyben. – ahogy beszélt, végig csak az ajkait tudtam figyelni, elcsodálkoztam rajta, hogy mennyire gyönyörű, tekintetet megfogó külseje van, és már fantáziáltam róla. Eddig semmi közöm nem volt a pasikhoz, erre most az összes elkezd majd érdekelni? Mi a fene ütött belém?

    - Yifan rendes ember – csillant egy mosoly Suho ajkain, majd felsóhajtott. Letette a papírost a hófehér ágyra, levette a nyakából a sztetoszkópot és a papírokra helyezte. Elkezdte tapizni az ágyon kissé feszülten ülő férfit, aki kínosan fordította el a fejét, és annyit mondott: Azt azért nem mondanám.

     Nem tudtam ki lehetett az a Yifan, Junmyeon honnan ismeri ráadásul a szépség is tudja ki az, én meg mint egy idióta csak álltam a falnál, és folyamatosan figyeltem őket. Minden rezdülésüket, Suho ujjait, ahogy végig nyomkodja a másik karját, a nyakát és a combjait is.

     Elsorolta, hogy milyen gyógyszereket szed, amiket ugye Suhonak fel kellett írnia, majd csak annyit kérdezett ilyen fiatalon, hogy-hogy Parkinsonos, van-e felmenője a dolognak.

   - Hát rengeteg kivizsgáláson voltam, először azt hitték, hogy izomgyulladás, aztán Wilson-kór, Huntington, megvizsgáltak MSÁ-ra, PSP-re, szifiliszre… De az is negatív – pillantott rám kacéran, majd visszafordult a doki felé. Úgy éreztem, mintha ezzel valamit sugallni akart volna nekem. Amolyan, szabad préda vagyok nézése volt. – Úgy éreztem volna magam, mint egy béna ringyó. Nézzük mi volt még… öhm.. agytumor, azt hittem meghalok, mikor arra gondoltak, nagyon megijedtem, féléven át epilepsziára gyanakodtak, aztán nagy nehezen kiderült, hogy a jó öreg Parkinson – mosolyodott el gúnyosan.

    Annyi mindent átélt alig huszonöt évesen, mégis önfeledt volt, mosolygott, és kacérkodott velem. Bár tetszett, hogy nem sajnáltatja magát, nem az a visszahúzódó kisegér, nem depresszív –vagyis nem olyannak tűnt- úgy éreztem minden rendben vele, és nem gátolja semmiben sem a betegsége, pedig egy remegős, idegrendszeri betegséggel biztos nem tejfel az élet.

  - Van neurológusa? – hangzott el a kérdés, amit őszintén már vártam. A szőkés hajú kínosan mosolygott, majd végig ropogtatta a hátát.

   - Ssssz.. szakítottunk – kuncogta el magát, majd ismét hátra pillantott rám. Sosem érzett valami kerített a hatalmába, csak néztem a fénylő énjét, ajkain végig vezettem a tekintetem, ahogy halvány rózsaszín izmocskáját végig húzta vékony, ívelt párnáin. Nyelnem kellett egy nagyobbat, hogy lehűtsem magam, alig egy órája elégített ki a dokikám, mégis megkívántam. A kis beteget, akinek a neve nem maradt meg bennem, csak annyi, hogy valami B betűs.

  - Van biztosítása? – irkálta a papírját Dr.Kim, mire a beteg ciccegett egyet, és előhúzott a zsebéből egy köteg pénzt.

   - Minek az nekem? – nevetett fel harsányan, mintha semmi gondja nem lenne, és csak egy egyszerű rutin vizsgálatra jött volna. Én teljesen elkalandoztam, a hangjának tengerében fürdöttem, ajkaival játszadoztam, míg ő lassan húzta le a combján a nadrágot, és mutatta meg hófehér, selymes bőrét, amin egy csúnya lilás folt éktelenkedett.

     Hirtelen megráztam a fejem, de jól láttam, Suho lassan nyomkodta meg a vidám betege bőrét, majd csak annyit mondott pókcsípés. Nekem ismét el kellett nyelnem a majd’ kibuggyanó nyálamat. Képes voltam megbámulni, többször szemezni vele, egyetlen ittlétekor, úgy hogy előtte a dokival voltam. Nem vagyok normális, hogy ilyen helyre csöppentem ráadásul képes vagyok a pasik után folyatni a nyálam! Mikor lettem homokos?

   - Chanyeol! – lengette meg előttem a kezét Junmyeon, majd lassan nyomott egy csókot teljesen kiszáradt ajkaimra. Fejben még mindig a betegen agyaltam, valahogy el kell érjem, hogy újra találkozzunk, ha csak egyszer is, de meg kell őt szereznem, egy éjszakára, egy hétre, vagy egy életre mindegy.

  - Hmm? – kaptam fel a fejem. Csak a nagy szemeibe tudtam bámulni, majd szusszannom kellett egyet, ha nem akartam lebukni, miszerint itt áll előttem a főnököm(?) és közben a páciensére csorgatom a nyálam.

   - Akkor beszállsz hozzájuk? Jól keresnek, és csak a havi kvótádnak kell meglennie, illetve ahogy az előbb említettem egy hetes amolyan tanfolyam.

  - Persze benne vagyok! – Bár bele egyeztem, azt sem tudtam mibe fogok bele.

***

    Két hét alatt ügyesen megtanultam, hogy kell gyógyszert eladni, olyan gyógyszereket, amelyeknek nincs annyi mellékhatása, megkapható a gyógyszertárban, de termék mintát csak tőlem kaphatnak, a minimális fizetésért, meg kell lennie a havi kvótának, ami olyan százezer doboz elpasszolásával jár, ha többet szórok szét a kórházak között, több pénz jár.

   Persze a „kiképzőm” egy nő volt, akivel úgy ünnepeltük meg a tanfolyam végén, hogy dugtunk. Elvégre én vagyok Park Chanyeol, aki hajkurássza a nőket, és a pasikat, vagyis eddig még csak Junmyeont, na meg a kis Parkinsonos betegét is szeretném, de nem volt képem felhívni még a recepciós, álneves csajt, mert… Egy nem tudom hogy hívják, elfelejtettem, kettő a beteg nevére sem emlékszem.

  

  Épp húztam magam utána bőröndöt –amiben a tucat gyógyszeres doboz foglalt helyet- mikor megláttam az üvegajtón át, hogy Dr.Kim egy magas markáns arcú, szőke hajú férfival beszélget. Furcsa érzés kerített hatalmába, kissé csalódott voltam, láttam azt, ahogy egymásra pillantottak, a kézfogásuk másvolt, mintha a másik férfi kezei nem csak a kezeit fogdosták volna egykoron. Nem a féltékenység égett bennem, egyszerűen csak abban a pillanatban olyan fura volt, látni mással azt, akivel én már egyszer voltam. Sosem érdekelek azok a nők, akikkel eddig voltam, sosem éreztem senki iránt semmit, de Junmyeon volt az első pasi, akivel lefeküdtem.

  - Oh Chanyeol, már vártalak, itt vannak a minták? – mosolygott rám, én pedig csak nagyot fújtatva próbáltam magamból kiengedni azt a kellemetlen érzést, ami a mellkasomban foglalt helyet.

   - Persze itt vannak – tettem ötven dobozt az asztalára, majd helyet foglaltam.

   Valójában sosem gondoltam volna, hogy egy pasival ennyire felemelő érzés együtt lenni, ezerszer szűkebb volt, mint egy nő, ezerszer jobban beindított, ahogy az elfúló kissé pasis hangján nyögte a nevemet, nem kellett hallgatnom a hisztijét, amiért csak arra használtuk ki egymást, hogy levezessük a feszültséget. Nem érdekelt minket semmi, csak élveztük egymás testi adottságait, én a dokiét, míg ő az enyémet.

    Egy hónap alatt teljesen belerázódtam a gyógyszeresdibe, volt tizenkét kórház, akikhez mindennap jártam, ilyen-olyan gyógyszer mintákkal, a havi kvótám két hét alatt lement, de csak azért, mert képes voltam bedobni magam. Mindenkinek elcsavartam a fejét, és sikerült úgy intézkednem, hogy az a bizonyos recepciós, álnevén nevezve Sunny is hanyatt dobja magát nekem. Junmyeonnal megbeszéltük, hogy ez nem több mint szex, ha úgy van, lefekszünk egymással, semmi több, neki is jó, meg nekem is.

   Egy nyugis estémen épp pakolásztam a dobozból a cuccaimat, mert elköltöztem, közelebb a városközponthoz, távolabb anyáméktól. A fizetésemnek köszönhetően gyorsan bezsebeltem magamnak egy új lakást, meg egy kissé lepukkant kocsit, amit csak arra használtam, hogy a mintákat hordozzam benne.

   Hangos dörömbölés szakította félbe a pakolásomat, nem tudtam ki lehet az. Amberrel rég megszakítottam a kapcsolatot, nem is tudta az új címemet, Sunnyhoz én jártam, Junmyeonnal pedig általában a kórházban estünk egymásnak. Értetlenül lépkedtem az ajtóhoz, lassan nyitottam ki a nyílászárót, és meglepődve néztem az előttem álló férfit.

    Hírtelen dühös lettem, mindig is utáltuk egymást, erre idetolja a pofáját? Képes ide jönni, úgy, hogy évekig, sőt még a múltkori családi vacsorán is azt kellett hallgatnom mekkora lúzer vagyok? Hogy miattam nem lép a családunk a ranglétrán?

   - Junyeol… - ejtettem ki ajkaimon bátyám nevét, halkan, de annál gúnyosabban. Fájt már csak az is, hogy megjelent, hogy annyi rossz után képes volt eljönni hozzám, anyától tudakolta meg biztosan a tartózkodási helyem, csak neki mondtam el.

   - Ezt… baszhatom – kezdett el mű hisztizni, és önkényesen indult el befelé, ledobta a bőröndjét és a kanapémra feküdt. Hevesen kapkodta a levegőt, szinte már pánikrohamot szimulált, én pedig csak a szememet forgatva csuktam be az ajtót és derékra tett kézzel vártam, hogy végre befejezze.

   - Elmondanád, mi a halál bajod van? Elvégre én csak az öcséd vagyok, aki miatt szar a család. Tudod! – próbáltam ráébreszteni hol is van. Az öcsnél, aki mindig az utolsó volt, akit mindig bántott, akit sosem becsült meg.

   - Nina elhagyott, megcsalt. Gondoltam, hogy félre kefél, de nem fogtam fel. Chanyeol segítened kell nekem egy kicsit – állt fel és lassan lépkedett felém, míg én egyre inkább elhúzódtam tőle.

    Kárörvendően elmosolyodtam, valójában rohadtul örültem neki, hogy végre vele is történik valami szar, nem csak mindig velem. Nina és Junyeol lassan tíz éve házasok voltak, a bátyám, már akkor elkezdte ezt az egész tőzsdés izét, amihez én sosem értettem, és valójában azt sem tudtam mit takar ez a dolog. Csak annyi maradt meg, hogy sok pénzt szerzett vele, és mindig őt ünnepeltük.

   Nyakamba csúsztatta a kezét és szorosan ölelt, én meg kidülledt szemekkel kezdtem ellökni magamtól.

   - Jun… mi nem ölelkezünk, te is tudod – szóltam rá kicsit hangosabban a kelleténél. Ő csak lemondóan sóhajtott, és elengedett. Nem tudtam mit kellene éreznem, sajnálatot, szeretetet –elvégre a bátyám- vagy valami mást? A vicc csak az volt az egészben, hogy én sosem éreztem senki iránt semmit, vágyon kívül.

    A bátyám a kanapémra költözött, én pedig még az nap este úgy döntöttem felhívom Sunnyt, és megpróbálom valahogy elkérni tőle a szépség számát.

   - Miújság? – kérdeztem csak úgy jóindulatból, mert az is szorult belém azért. Mesélni kezdett a napjáról, arról mennyire unatkozik, ami valójában nem érdekelt, csak és kizárólag a beteg érdekelt.

    - Öhm… kéne nekem az egyik beteg száma… Valami Byun…

    - Byun Baekhyunra gondolsz? – kérdezte kicsit halkabban. Hallottam a hangján, hogy nem repes az örömtől, hogy más iránt érdeklődök, de nekem kellett az a srác, minden értelemben.

   - Igen, azt hiszem, a múltkor bent volt és tudod… minimum vagy öt neurológust ismer, a cég új Parkinson gyógyszert dob a piacra, meglátogatom és gazdag leszek, amúgy meg semmi közöd hozzá – mosolyogtam, és már elő is vettem egy papír fecnit meg egy tollat, hogy a diktált számokat feljegyezzem.

    - Nem adhatunk ki beteg telefonszámot – suttogta.

     - A tiédet is megadtad, Rossz lány - incselkedtem

 Hevesen dobogni kezdett a szívem, szinte gombóc került a torkomba, ahogy eljutott a tudatomig, hogy hamarosan tényleg meglesz a telefonszám, és minimum egy találkozót lebeszélhetek Baekhyunnal.  Lapok susogása, kaparászás, hangos szuszogás, majd elkezdte diktálni a számot, amit kaján vigyorral a képemen firkantottam le a papírra.

    -Istennő vagy – kuncogtam a telefonba, majd minden előzetes nélkül letettem.

     Boldogan bokszoltam bele a levegőbe, majd a bátyám mellé pattantam.

     - Mizu? – mosolyogtam rá. Láttam, hogy ő azért nincs annyira jó passzban, még mindig ideges volt, nem igazán tudtam mégis mi baja van, vagyis valójában nem is érdekelt, leszartam, ahogy ő is engem régen.

    - Milyen az új munkád? – kérdezett vissza, miközben az ujjaival játszadozott. Nem tudtam miért érdekli őt, elvégre sosem volt rám kíváncsi, tizenhét éves korom óta külön lakok anyáéktól, alig találkoztam velük, egy évben egyszer, erre most baj történt, gondolom nem akart anyáékhoz menni és nálam szenved.

     Mesélni kezdtem neki, nem mentem bele a dolgokba, mindent csak felszínesen meséltem el, persze azért azt elecseteltem mennyi nővel voltam együtt, majd elértem oda, hogy a gyógyszeriparhoz csatlakoztam. Bár megemlítettem neki Junmyeont, nem tudtam, mégis hogy mondjam el neki, hogy ő is megvolt.

    - És vele is voltál? Vagy pasikkal nem csinálod? – kérdezte, miközben a csokiját majszolta. A nyálam leszaladt a torkomon és köhögésbe kezdtem. Nem akartam elhinni, hogy tényleg megkérdezte, képes kinézni belőlem azt, hogy pasival is legyek, ennyire átlátszó lennék?

    - Csak, mert muszáj volt.

    Rájöttem, hogy egy dologban mindig is túl jó voltam, a hazugságokban. Hazudtam az összes nőnek, akivel együtt voltam, hazudtam Sunnynak, Junmyeonnak, anyának, a bátyámnak és valamilyen szinten saját magamnak is.